Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

birkabőrnek már csak darabkái lógnak. A varrások mindenütt végig fehér szatytyánnal fedettek és az íveléseit — a bunda alján — váltakozva fekete, vörös háromleveles, apró, hímzett díszecske élénkíti. A bunda alján körben, a szattyánszegély alatt vagy háromujjnyi széles fekete prém szegélyezte. Piros szíjjal, gombbal volt beaggatva az eleje. Emlékezet szerint a fehér bundán kívül veres bunda viselete is szokásban volt. (A „veres" szín e vidéken rozsdabarnát jelölt.) A bundákat mindig szőrrel befelé viselték, mégpedig a Simon-Júda napjától kezdve ölthették magukra. Erre utal a mai napig is minden öregembertől ismert versike: „Majd jön már a Simon-Júdás, Jaj lesz néked, ing- és gatyás!" Körülbelül az első világháború idejétől került be lassan a középkorúak viseletébe a vastag, vatelinozott, oldalzsebes, fenéken alul érő, elöl több gombbal záródó télikabát. Ennek nyakán ritkán volt valódi szőrmézés, ezért nem is nevezték prémnek, hanem úgy mondták, a „télikabátnak cicája van". Az idősebb falusiak, sötét, a fiatalabbak világos posztó vagy szövetből valót vettek (11. kép). Meg is jegyezték erre az akkori öregapák, hogy „már mindene van a nípnek". A falu módosabb iparosai bundás, prémes, hosszú kabátot vásároltak. A vidék legnagyobb ruhavásárát Simon-Júdakor Párkányon tartották. (Október utolsó vasárnapja.) Erre elhozta áruját sok morva posztókereskedő is. Ezen a vasárnapon 20—30 km-es körzetből gyűltek össze a falvak népei. Jöttek szekéren, vonattal, majd 1933-tól — mikor az Ipoly jobb partján Párkonytól Szálkáig megindult az autóbuszjárat — autóbuszon is. Itt szerezték be a télire való kábátokon kívül a sipkákat: a bariska sipkát, a brüs sipkát (tehát nem valódi prémből valók) és a kész csizmákat is. A nyáron és hűvös időben hordott kerek posztó kalapokat főként Esztergomban vették Farkas Adolfnál, majd ennek fiánál, Gyulánál. A szűr viseletére alig van adatunk. Egyetlen darabról hallottunk, ez Letkésen, a Simon család birtokában volt. Hogy most is megvan-e még, nem tudjuk. Emlékezet szerint kék posztóval szegett, minden hímzés nélküli darab. Egyes öregek szerint a népek (gazdálkodók) nem viselték, csak tehenes, kanász, juhász. Bekecs és ködmön viselete után érdeklődtünk, de ilyenre nem emlékeznek. Amennyire csak vissza tudnak emlékezni, ősztől tavasz végéig csizmát viseltek a férfiak. Volt mindenkinek hétköznapi és ünnepi is belőle. Régen, mikor erdőre is jártak dolgozni vagy fuvart vállaltak, a hétköznapi marhabox, szögelt talpú, zsírosbőr csizmát húzták fel. Mivel ennek a szára nem volt kemény, jól a lábhoz igazodott. A talpát láng felett zsírral itatták át, hogy át ne ázzék. A lábfejet kapcába. csavarták, aminek külön tudománya volt. Mondták is olykor az ügyetlen gyereknek, „te nem tucc még kapcát se csavarnyi tisztességesen". A nagy hidegben a kapcán kívül még kis szénát vagy szalmát is simítottak a csizma talpába bele, hogy fel ne fázzanak. A csizma lehúzásakor a szénát-szalmát kirázták belőle, s alkalmanként cserélgették. Az ünnepre húzott csizma box volt, varrott talppal. Ezt nyáron is felhúzták jeles alkalmakkor. A legények ünneplő csizmája szárát több rétegű csirizes vászon keményítette. A felső szélét szíjfonat szegte, s ebből készített rózsadíszt erősítettek előre. A íorofcrész puha volt. A felhúzás után a csizmaszárat kétfelől 426