Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Halász Péter–Suda Vilmos: Népi építészet és lakáshasználat változása a Börzsöny vidékén

mint a házak építési anyagában. 1900-ban ugyanis a lakóépületek 70—80%-a zsúp- vagy nádfedeles volt, Szokolyán azonban ez az arány csak 30,5%, már ekkor cseréppel fedték az épületeknek több mint 60%-át. Ezt a szintet Perőcsény és Tésa csak az I. világháború vége felé érte el, akkorra azonban Szokolyán már csak mintegy két tucat zsúppal fedett ház volt. Diósjenő pedig csak a 30-as évek végére jutott oda, hogy házainak 75—80%-a cserepes legyen. A szabadkémény: A szabadkéménnyel, mint a tüzelőberendezés egyik fontos tartozékával később még részletesen foglalkozunk, ezen a helyen csupán mint a lakóépület egyik leglényegesebb szerkezeti elemét vizsgáljuk. A szabadkémény tulajdonképpen a pitvar kürtőgerenda mögötti része fölé rakott, hosszirányban megemelt dongaboltozat, amely legmagasabb pontján kéményben folytatódik (17. kép). A boltív elöl a pitvar közepén húzódó kürtőgerendára, hátul az épület falára, két oldalon pedig a pitvar oldalfalaira támaszkodik. Feladata, hogy a pitvar két oldalán levő tűzhelyek és a szobabeli kályha füstjét összegyűjtse és elvezesse. A sövényből font szokolyai szabadkéményről már a XVIII. századból van adatunk,

30 ós ennek az építési módnak az emléke valamennyi vizsgált községben megmaradt, egészen a XX. század elejéig. Függőleges karók közé fonták a fűz- és a mogyorófavesszőket, majd sárral betapasztották. A visszaemlékezések szerint a fonottkémény (vagy tapasztott kémény) „gömbölyű" volt. A századfordulót követően kezdték vályogtéglából építeni a szabadkéményeket. Ezt a munkát csak hozzáértő falubeli emberek tudták elvégezni. Építéskor állványt készítettek, s a boltívet kézből rakták. A boltozat a vállnál két324 13—14. kép A zsúpozás menete (Diósjenő)