Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Halász Péter–Suda Vilmos: Népi építészet és lakáshasználat változása a Börzsöny vidékén
A múlt század vége felé a vert falat fölváltotta a vályogtégla. Ez az építési mód azonban csak Diósjenőn és Tésán terjedt el szélesebb körben, a másik két faluban — különösen pedig Szokolyán — alárendelt jelentősége volt, mert nagyobbrészt kőből építették a házakat. Érdekes megfigyelni, hogy a statisztika 14 szerint 1900-ban a perőcsényi lakóházaknak 68, a szokolyaiaknak pedig 98%-a kőből vagy téglából épült. Ez utóbbi szám nyilvánvalóan téves, de az arányokat jelzi, különösen ha összevetjük Diósjenővel, ahol csupán a házak 6%-a vagy Tésával, ahol alig több mint 10%-a tartozik ebbe a csoportba. Ez a különbség később sem tűnt el, harminc esztendő múlva 15 Szokolyán és Perőcsényben a házaknak mintegy 70—75, Diósjenőn és Tésán pedig 12—13%-a épült kőből. A statisztikai adatok arról is felvilágosítanak, hogy a századforduló idején a vályogból épült házak zöménél kő- vagy téglaalapot készítettek. Külön meg lehetne írni az építőkőhöz való hozzájutás történetét és módozatait. Gönyey szerint 16 Diósjenőn az első kőház a XIX. század első felében épülhetett, ezzel szemben Szokolyán már 1789-ből is van adatunk a kőépítkezésről. 17 A legsilányabb, de a legkönnyebben hozzáférhető a patakkő volt, Szokolyán és Diósjenőn ki sem kellett menni érte a faluból, a patak vize odahozta, szinte a ház elé. A patakkő apró volt ahhoz, hogy érdemes legyen faragni, ezért leginkább alapozáshoz használták. Patakkövet bárki, bárhol szedhetett. Jobb minőségű volt ennél az erdei kő, amit a környező erdőkben szedtek össze, illetve a módosabbak napszámossal gyűjtették. Ára nem volt, csak engedélyt kellett kérni az erdő tulajdonosától. Főként ezt is az alapba tették, de falaztak is belőle. A múlt században még csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, hogy bányából hozzák az építőkövet, később azonban egyre általánosabb lett. Minden falunak volt néhány „bányája", ahonnan a különböző színű, minőségű és árú köveket beszerezték. 18 Még a követ legkevésbé használó jeneiek is számon tartják, hogy a Závozon levő bányából hozták a követ. Ez azonban homokkő volt, s a szigeteletlen falakban hamar fölszívta a nedvességet. Perőcsénynek is volt saját községi bányája, ahol néhány ember (kőszedő) állandó foglalatosságként szedte és fuvarozta a követ. Tésán nem volt jelentősége a kőépítkezésnek. Annál inkább Szokolyán, ahol nemcsak sokféle kő volt a közelben, de a kisvasút segítségével a szállítás is könnyen ment. A legtöbb követ a magyarmaji „bányából" hordták. Tulajdonképpen nem volt ez valódi bánya, hanem egy erodált domboldal, s az itt található, félig földbe süppedt, nagy, fehér kőtömbökből véstek, faragtak le a szokolyaiak szállítható nagyságú darabokat. Öreg kőművesek becslése szerint ilyen kőből épült a ma is álló szokolyai házak kétharmada. Egyetlen hibája volt, hogy a belőle készült fal hamar ledobta magáról a vakolatot. A Királyrét melletti Bajdázói bányából származó követ tartották Szokolyán a legnagyobb becsben. Volt vörös és szürke színű változata, de drágasága miatt inkább csak lábazatot készítettek belőle. A vertfalú és a vályogból készült házak falát híg, pelyvás sárral, a kőházakét homokhabarccsal vakolták, s kívül-belül fehérre meszelték. A homlokzatot a múlt században szinte kizárólag erdei vesszőből (5. kép), később deszkából készítették. A századfordulót követően azonban mindinkább tért hódított az a szokás, hogy a ház homlokzatát az oldalfalakkal azonos anyagból készítették. Erre leginkább Diósjenőn és Szokolyán került sor, Perőcsényben és Tésán még az I. világháborút követően is főként deszkás homlokzattal építették a házakat. 318
