Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Novák László: A Börzsöny ÉNy-i vidékének településföldrajzi viszonyai

sabb funkciója a szénatárolás, illetve a századunk elején még (a nyomtatás idején) a gabonatárolás is. Ezenkívül a pajtákban, illetve alattuk helyezték el a mezőgazdasági eszközöket, gépeket. A lábas pajták kizárólag a szénatárolásra szolgáltak, alattuk pedig a szekereket tartották. A gabona nyomtatása idején a szérűt rendszerint a pajták előtt készítették el, bent ilyen jellegű munkát nem végeztek. A portákon még — a családok számának megfelelően — hidasólakat, olykor különálló tyúkólakat is elhelyeztek, s színeket is felállítottak, ahol javították a munkaeszközöket, illetve újat vagy pótalkatrészt faragtak. Az árnyékszék környékén helyezik el a trágyadombokat, s az udvar szabad térségein a különböző rakományokat (széna, szalma, szár, farakás, gally stb.). A porta volt tehát az az üzemközpont, gazdasági központ, amely az általában kicsiny faluhatárok mezőgazdasági termelőtevékenységét összegezték, a gazdálkodás jellegét és minőségét tükrözték. A határ viszonylag kisebb volta egyik falu esetében sem tette lehetővé határbeli üzemhelyek létrejöttét. Annál is inkább, mivel a feudális termelési viszonyoknak megfelelően a föld csupán a jobbágy használatában lehetett, tulajdonosa a földesúr volt. A határ erősen tagolt területén a szántók nem alkothattak összefüggő területeket, csupán Bernece, Kemence, Vámosmikola Ipolyhoz közel fekvő határrészein. A XVIII—

XIX. században — sőt a XX. század első felében is — kötött formában, nyomások, illetve vetők szerint művelték a gazdálkodók szántóföldjeiket. A korábbi időszakban a szántók differenciálódását az is nagymértékben elősegítette, hogy az irtványként szerzett földdarabok minden rendszer nélkül keletkeztek. Tehát annak ellenére, hogy a jobbágy csupán birtokolta a földet, üzemszervezetének tagolódására nem volt szükség, a határ különböző részein zajló munkák egy, a faluban levő gazdasági központból szerveződhettek. A szőlő már differenciálódást idézett elő szinte valamennyi falu településrendszerében. Az irtványhoz hasonlóan a szőlő is szorgalmi földnek minősült (a földesúr allodiális tulajdonaként), azonban a szőlőföld termése miatt az más elbírálásban részesült. A szőlő megművelése viszonylag fáradságos, rendszeres munkát igényelt, s ugyanakkor külön szőlődézsma is terhelte, amit a jobbágy használat fejében fizetett. A dézsma jelentős jövedelmet hozott a földesúrnak (kocsmáitatás szempontjából). Egy-egy gazdaság szőlőbirtoka kisebb-nagyobb parcellákból tevődött össze, amelyeknek fekvése sem volt mindig kedvező, ezért a határban rajtuk üzemhelyek nem épülhettek ki, hanem a falu belsősége körül, az arra alkalmas helyen tömörültek, rendszerint hegyoldalban létesültek. A patakok mellett sorakozó szalagtelkek többségén nem lehetett ásni pincét, a magas talajvízszint nem tette lehetővé azt. Ez a tény is közrejátszott abban, hogy a pincék egy magasabb térszínen jöjjenek létre, amelyhez pinceház, présház is járult szükségképpen. A belsőségtől elkülönült szőlőgazdasági üzemhelyek részben az uradalom, részben pedig a faluközösség ellenőrzése alatt állott, s így mindenkor az értékes szőlőtermés ott biztonságban volt. Néhány helység kivételével (Bernece, Kemence, Perőcsény is részben) a pinceszérűn álló présházak jelentősebb gazdasági funkciókkal is bővültek, amelyek révén a szőlőhöz kapcsolódó üzemhely a belső gazdasági központ funkcionális megosztottsága következett be. Több környékbeli helységben (Örhalom, Ösagárd stb.) a település megosztottsága jött létre úgy, hogy a belsőségtől kisebb-nagyobb távolságban szérűskertek alakultak ki. Ezekben a szérűskertekben tartották a rakományok többségét (szalmát, szénát), de itt helyezték el a jószág egy részét is, valamint több gazdasági munkát is itt végeztek el (pl. nyomta301