Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Novák László: A Börzsöny ÉNy-i vidékének településföldrajzi viszonyai
lásával, a XVII. század végétől számolhatunk a stabil jobbágy telek-szervezeti viszonyokkal, amely alapját és keretét nyújtotta a paraszti gazdálkodásnak. A telekszervezet alakulásában döntő jelentőségű volt az 1770-es úrbéri rendelet, valamint az 1830-as évektől az 1880-as évekig elhúzódó határrendezés és tagosítás, amelyek eredményeként pontosan meghatározták a belső telek nagyságát, s az ahhoz tartozó határbeli földeket, illetve azokhoz való használati jogot. Az irtványok döntő jelentőségűek voltak falvainkban, hiszen birtoklásuk révén a jobbágytelekkel nem rendelkező zsellérség is bizonyos nagyságú szántóhoz, kaszálóhoz juthatott. A XVIII. század végén rendeződött az irtvány sorsa is, nem számíthatták a telki járandóságba, külön bírálták el, mint szorgalmi földet vették tekintetbe (a XIX. század második felében, 1870-es években a zsellérségnek megváltási összeget kellett fizetni érte, akárcsak a szőlőért, amely szintén szorgalmi föld volt). A szántóföldek a XVIII— XIX. században nyomások szerinti (kettő és három vető) dűlőkbe tartoztak, s az irtványföldek külön irtványdűlőt képeztek a tagosításig, s azt követően kapcsolódtak be a szántóművelés teljes körforgásába, illetve a vetésforgásba. A rét — bár igen kis kiterjedésű volt falvainkban — hasonlóan a szántókhoz, eredetileg lettek a telekszervezetbe számítva. A legelő és erdő a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig közös használatban volt (szerzett jognak megfelelően lehetett jószágot legeltetni, az erdőségben tűzi- és építkezésre való fát szerezni), a tagosítás révén lett elkülönítve a volt jobbágyság és a földesuraság legelő- és erdőrésze. A tagosítással végeredményben teljessé vált a paraszti telekrendszer: a meghatározott nagyságú belső telekhez arányosan mérték ki a szántót, rétet, s kaptak a gazdák legelőt jószágaik számára, valamint erdőt is, illetve jogot, amelynek birtokában meghatározott mennyiségű fát vághattak (1 méter). A telki járandóság meghatározásával, illetve a különböző hasznosítású földdarabok kimérésével tehát a paraszti gazdaság földalapja, gazdálkodási kerete megszilárdult, lehatárolódott, s fokozottabban a saját lehetőségek közötti életre kényszerültek (pl. megszűnt az irtványszerzés, a kimért legelőn csak az esedékes jószágállomány legelhetett stb.) a gazdálkodók. A paraszti gazdálkodás — még ha önellátó jelleggel is — ezáltal a kapitalizálódás útjára lépett. Vidékünk falvai esetében a megtelepedés folyó-, illetve patakvölgyben történt. A szűk lehetőségek a települések patak menti elnyúlását eredményezték, s a belsőségükre jellemző, hogy a szalagtelkek szabályos sorrendben helyezkednek el. Éppen a szűk szalagtelkek következménye is, hogy falvainkban kialakult a családi szervezetnek megfelelő sorházrendszer, a folyás, hosszúfolyás, közösudvar. A porta mint üzemhely és a család mint termelő közösség kapcsolatát legszemléletesebben ezek a hosszúfolyások, közösudvarok illusztrálják. Az építmények sorában legfontosabb volt a ház, illetve házrendszer, a család lakóhelye. A gazdasági építmények között az istálló és a kamra jelentősége emelkedik ki, hiszen ott az állatállomány és a termeivények kerültek elhelyezésre. A kamra szerepe századunk húszas-harmincas éveiben növekedett meg, a vermek felszámolásával, amikor a hombárok megjelentek, s benne tárolták a szemes gabonát. Fontos létesítménye volt a portának a pajta is, amelynek több változata ismeretes vidékünkön (zárt terűek a házsorban vagy a házsortól távolabb építve, a házsor végén, a portán keresztbe állítva, lábas pajták stb.). A zárt terű pajtaépítmények feltételezhetően a porta egyéb gazdasági épületeivel egyidőben keletkeztek, történeti adatokat nem ismerünk rájuk vonatkozóan. Frei József portáján álló boronafalú pajta a XIX. század első felében épült, s valószínű, már korábban is építettek ilyen gazdasági épületeket. A zárt terű pajták legfonto300