Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Novák László: A Börzsöny ÉNy-i vidékének településföldrajzi viszonyai
A legelő használata továbbra is közös maradt, de az úrbéresek jogosultak voltak a legeltetésre. Hasonló volt a helyzet az erdő vonatkozásában, továbbra is lehetet a száraz és a kidőlt fákat tűzrevaló gyanánt összegyűjtögetni az erdőségekben, s ugyanakkor köteles volt az uraság ingyen épületfát adni jobbágyainak. Ekkor vált mindenki számára lehetővé az erdei makkoltatás, ha sertésenként megfizették a hat krajcárt. 40 Az úrbéri haszonvételek fejében a jobbágyoknak továbbra is — országosan meghatározott — fizetési kötelezettségei voltak. A jobbágyok 54 napi igás-, a zsellérek 104 napi gyalogmunkával tartoznak. Vidékünk falvaiban a jobbágy általában „Két Marhával, maga szekerével, szántáskor mindazon által négy Marhával, maga boronájával 's ekéjével Uraságnak dolgozni" tartozott, ha viszont a jobbágy nem rendelkezett elég számú ökörrel, akkor engedélyezték, hogy társuljon valakivel, de így kétszeres munkát kellett végeznie. A gyalogrobotosok, akik a szántáskor az ökrök vezetésében segédkeztek, robotjukba számították a munkájukat. 41 A jobbágyok robotjukon kívül egységesen fizettek árendára 1 forintot, valamint 1 öl tűzifát, 6 font kenderfonatot, 1 icce vajat, 2 kappant, 2 csirkét és 12 db tojást szolgáltattak földesuruknak. 42 Az úrbér fejében birtokolt sessio, a jobbágytelek a földesúr elidegeníthetetlen tulajdona volt, ezért mint sajátjára, gondosan felügyelt. A jobbágy, ha nem viselte kellően gondját földjének, művelését elhanyagolta, valamint ha úrbéri tartozásait nem tudta megfizetni, a földesúr élt jogával, s megfoszthatta jobbágyát az általa használt földtől. Ilyen ügyben gyakran döntött az úriszék, mint pl. 1825-ben Lestár János és László „Testvér Atyafiak 's Kemenczei lakosok" esetében is, akik „elégtelennek találtatván az hasznokban volt Házhelynek utóbbi művelésére, attúl törvényesen megfosztattak", s más, arra illetékesebb jobbágynak, esetleg zsellérnek adták át használatra földjét. 43 A XVIII. század második felében, a Mária Terézia-féle úrbérrendezéssel kezdődött a telekviszonyok, valamint a falvak határainak rendezési folyamata, amely — a reformkor politikai küzdelmeinek eredményeként — a XIX. század második felében végrehajtott határtagosításhoz és az úrbéri megváltakozáshoz vezetett. Tulajdonképpen az 1770-es rendelkezés az úrbéri viszonyokat rendezte, stabilizálta. Az 1830-as években megkezdődött átalakulási folyamat lényegében és alapvetően a birtokviszonyok, illetve a határhasználat rendezését valósította meg, pontosabban az úrbéresek és a földesúr birtokainak elkülönítését és rendezett állapotban való kimérését. E folyamat a XIX. század első felében már a kapitalista termelési viszonyok csíráit hordozta magában, azonban — a sajátos földrajzi környezet és gazdasági-társadalmi viszonyok miatt — ez a fejlődés csupán a XIX. század végén, a XX. század elején bontakozhatott ki, a tagosítást és megváltakozást követő időszakban, de a feudális jellegű, önellátásra berendezkedett paraszti gazdálkodás (a hátrányos politikai helyzet bekövetkezése eredményeként is) századunk közepére sem emelkedett árutermelő jellegű színvonalra, csupán az allodiális gazdaságok. A határrendezés falvainkban tulajdonképpen az 1832/36-os országgyűlés rendeletei következményeként indult meg. Mária Terézia urbáriumát alapul véve, először megkísérelték a barátságos egyezkedést, amely azonban többnyire (az erdő körüli vita miatt) nem valósult meg, s úrbéri perré kerekedett az ügy. Az 1848. évi úrbéri pátens a szabadságharc elbukása miatt számottevő eredményt nem hozott, azonban jelentős mértékben befolyásolta a fejlődés irányát. Következményeként tudhatók be az 1853. évi március 2-i törvényrendeletek, amelyek a földesúr-jobágy közötti egyezséget s a szőlőmegváltást voltak hiva260
