Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Ikvai Nándor: Földművelés az Ipoly és a Börzsöny között

sem. A kévék hatalmasak voltak és vaskosak, seggük olyan egyforma volt, mintha elnyírták volna. A búzát és a rozsot jószágnak nevezik az északi falvakban.

121 A kaszás aratást — mint arra számos példa van az irodalomban — az adatközlők szerint a részes aratók (felvidéki tótok) terjesztették el, ami ellen nagyon zúgtak az öregek, mégis hamarosan kaszával aratott az egész határ néhány esztendő múlva.

122 A kaszával való betakarítást aratásnak mondják. Az árpa kivételével valamennyi gabonát rávágással aratják és kévébe kötik. Az árpát rendre vágták a járgányos gépek elterjedéséig; amíg nyomtattak, baglába rakták és így kötetlenül hordták a szérűre.

123 Az 1914-es háborúkor a búzát is baglába szórták össze Vámosmikolán és onnan nyomtatták el. A rozs szigorúan mindig kévébe ment, mert az ép szalmája nagyon szükséges volt. Az aratás szerszáma az erre a célra felszerelt fűkasza, amit felszerelés után aratókaszának neveztek. Mindenütt egymankós kaszát használnak még ma is (34. kép). A kasza részeinek az elnevezése elég nagy változatosságot mutat. A nyele mindenütt kaszanyél; a mankó koccs, kocs, Csáb községben koca. A kasza gerincét pántnak, vesszőnek (Palást), hátának (Ipolytölgyes), osztra, osztrájának (Csáb) nevezik. A penge a Zápot jelenti, a vége a hegye, a kalapálással élesített az éle, amely a nyak előtt kiszélesedik és itt sarka a neve. A nyakon van egy kis makk, amelynek Csábon és Paláston füle (kaszafüle) a neve. A pengét a nyélhez a nyakánál kaszakarikával (Paláston nyakravaló, Csábon nyakló) erősítik fel. Ha kell (mert bő), bőrt, talpdarabot is tesznek alája, és ily módon a közéjük vert kaszaszög, kaszaék (Csábon kaszaszeg) tart még merevebben.

124 Egy gazdának általában csak egy kaszája volt. Ha kettő vagy több, akkor azok nem kedvére valók voltak; hibásak, lágy élűek, suta (ferde) nyelűek, roszszul állók stb. Legfontosabb volt a nyél állása; a kaszapenge és a nyél hajlásszöge vízszintes és függőleges irányban egyaránt. Ha kicsire állt, a földbe verte, kicsiket tudott fogatni. Ha nagyra állt, állandóan akadozott, nagyot fogott, nem bírta a kaszálást, elevent hagyott a rend alatt. Ha laposan állt a sarka, nagyon le kellett hajolni, hogy jól vágjon, ha magasan állt, állva kellett kaszálni, nem lehetett erőt adni a vágásba. A kováccsal hajlíttattak a kaszán, és a műhely körüli füvesen próbálgatták. Még ötször is visszavitték, ha nem sikerült jól beállítani. A nyelet maguk faragták vagy a vásáron válogatták. Egyenes, erős fejű, szilárd koccsú, ép, csomómentes és simára dolgozott nyél felelt csak meg, ami könnyű is kellett hogy legyen. A kovács megvasalta a fejénél, beállította a pengét, és következett akár egyéves próba is, amíg megszokták az új kaszát. Egy jó kézhez szokott kasza eltartott 15—20 évet is, ha magának használta. A pengéje jó csengésű, kemény, de nem merev és rideg acélélű a jó. Ha könynyen nyúlt, hamar elment az éle, ha nehezen verődött, jobb volt, de töredezett. Nehéz volt eltalálni a jó vásárlást. A jó kaszanyél két-három pengét is kiszolgált, ha nem feszegették meg. A nyél tuskóba, fába akasztva törik el és ugyanilyenkor repedt be, csorbul ki a penge is. Ha a nyaka törött, a kovács megnyakalta. Csak a jó élű kaszát nyakaltatták, ami így is eltartott 2—6 évet is, amíg a szegek ki nem lötyögősödtek. Mindig száraz helyen volt, hogy ne rozsdásodjon. Nem hagyták a napon sem, mert kilágyult. A mezőn is a fű alá dugták, ebédidő alatt. A gyerekek miatt leginkább fel volt akasztva a nyakánál fogva az isztri alá egy szögre vagy a gerendáról lelógó dróthurokra, fára stb. A kaszát lapos fejű, kis, szögletes üllőn kalapálták (34., 36. kép). Egy 10 cm átmérőjű, 45—50 cm hosszú, hegyes karóba (üllőfa) volt beleverve. A karót a földbe verték (árnyékos fa alá), melléültek, és az éle felől a sarkától a hegye 182