Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Kocsis Gyula–Nagy Varga Vera: Perőcsény és Vámosmikola állattartása

12. kép. A perőcsényi juhászház a századfordulón még létezett kijáró téhéncsorda. Nagypénteken kihajtották, ha legelhetett, ha nem és Mindenszentekig kijártak. Mikolán sarjúkaszálás után kihajtották a marhákat az Ipolyon túli rétekre legelni. Alkalmanként a tarlón legeltek, de inkább csak a jártatás kedvéért hajtották ki. A századfordulón már az istállós tartás jelentette a fő létalapot. A sertések egész évben kijártak, hóban-fagyban is, csak esőben nem. A birkák legeltetése március végén, április elején kezdődött, a tavalyi száraz füvet, falevelet ették, és kijártak, amíg a hó le nem esett. A disznó- és juhlegelő' az úrbéres erdőben volt, ezenkívül az árkok, vízmosások, utak partján és a pallagokon, ugarokon. Aratás után még rajta voltak a talion a félkeresztek, mikor a disznók, birkák már rámentek. Tavasszal, ha a vetés sűrű volt, ráhajtot4ák a birkákat és egyszer jóllakatták. A fentieket összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a XX. században a legeltetés a szarvasmarha számára már csak alkalmi takarmánypótlék, a sertések eltartásában a reggeli és esti híg moslékot egészítette ki, a birkák számára pedig az egyetlen táplálékforrás volt a legeltetési időszak alatt. Takarmányozás Korábban már szó esett arról, hogy mindkét községben nagyon kevés volt a rét, így a gazdaságok nagyobbik részének nem volt kaszálója. Ezért általános érvényű megállapításként mondhatjuk, hogy az állattartás központi kérdése a 107