Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Kocsis Gyula–Nagy Varga Vera: Perőcsény és Vámosmikola állattartása
került, de 1946-ig hazahordták az ott termett gabonát és szénát. Perőcsényben a tagosításkor a szántókat három részre osztották, egy rész gabonavető, egy rész takarmányvető, egy pedig kapásvető volt. Ugart nem hagytak rendszeresen, csak aki nem tudta trágyázni. Rét itt is nagyon kevés volt, csak a patak partján az Alsó- és Fölsőrét. A tagosítás után is közös használatban maradt területek — erdők, legelők, kőbánya — kezelésére kialakították az úrbéres közbirtokossági szervezetet. A földtulajdonnal a birtok nagyságával arányosan erdőés legeltetési jog is járt, amelyet azonban el lőhetett adni. Akinek erdőjoga nem volt, fizetnie kellett a legeltetésért. Egy jogra 10 juhot, 2 anyadisznót, 5—6 süldőt lehetett kihajtani, és évente egy erdei méter fa is járt a tulajdonosnak. A „jog" és a birtoknagyság eredeti arányát ma már nem lehet megállapítani a gyakori adásvétel miatt. A legelőket minden tavasszal rendszeresen tisztították. A tél végén, március, április táján a kisbíró kidobolta, hogy mikor kell menni a gazdáknak kipucolni a parlagokot, kiirtani a borovicskát, szederinát. A birtoknagyság és az állatállomány összefüggéseit vizsgálva bizonyos törvényszerűségeket fedezhetünk fel. A 4—5 holdas gazdaságok állatállománya 1—2 tehén, ugyanennyi növendékmarha, 1 anyadisznó a fiaival, esetleg néhány birka. Ezekben a gazdaságokban a tehenet igázták is. A 10 holdnál nagyobb gazdaságokban legalább egy pár lovat tartottak igásállatként, ezeken kívül 1—2 fejőstehén, ugyanennyi növendék, 10—15 birka, 2 anyadisznó, 4—5 süldő képezte a jószágállományt. 27 Legeltetés Az állattartás történeti alakulását vizsgálva már szó esett arról, hogy az állatok ellátásában a legeltetés jelentősége a XIX. század második felében jelentősen csökkent. Ennek ellenére az idősebb emberek nagyszüleik elbeszélése alapján jól emlékeznek még az erdei legeltetésre. A múlt század közepén az esztendős, másfél éves növendékek és az ökrök tavasztól őszig az erdőben legeltek. Csordás vagy gulyás nem volt, mindenki a magáét őrizte. Miután a hó elment és a tavaszi szántást elvégezték, kimentek, és kint voltak, amíg a hó le nem szakadt. Csak hordásra jöttek haza. Kint is háltak az emberek, csak a hét végén tisztát váltani és a következő heti élelemért menték haza. Általában fiatal legények vagy idős emberek voltak kint a hegyben a jószággal. Az erdőben, a patak menti tisztásokon legeltettek, de a marha megette a gallyak hegyét is. Az őrzők kisebb csoportba verődtek, éjszakai szállásnák gunyhót készítettek. Fordított V alakban egymásnak támogatták vastagabb ágakat, fákat. A réseket leveles gallyal, gyeptéglával, fűvel, földdel 'betömték. Ha hűvös volt, éjjel tüzet raktak a gunyhó előtt. Vittek otthonról kész rántást, hagymás zsírt, tarhonyát. Gombát szedtek, dróthurokkal (tőrökkel) megfogták a nyulat, őzet és pörköltnek készítették el. Disznóöléskor a háj egy részét bekötötték a fátyolhájba (omentum minus), és ezt az óhájat is használták főzésre a hegyi legeltetéskor. Az erdei, kintháló szarvasmarha-legeltetés gyakorlata a múlt század nyolcvanas éveire már megszűnt, a lovakat pedig egyáltalán nem legeltették. A XX. században rendszeresen csak a birkák és a sertések legeltek, alkalmilag a szarvasmarhák is. Perőcsényben például az egyik — a faluhoz közeli — erdei tisztást, a Lápatilalmast pünkösdig eltiltották a birkáktól. Pünkösdkor a marhák ott legeltek 2—3 napig, és csak azután mehettek rá a birkák. Tilalmas nevű erdőrész Mikolán is van, de a név magyarázatát nem tudják. Perőcsényben 106