Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

63. évében volt. Erőteljes, egészséges, jól táplált parasztember. Jó módja volt, dolgoznia sem kellett, csak dirigált. Ütőképes családja volt neki, — iparkodó, dolgos, aki ezáltal gyarapítani tudta a vagyonát — sőt még cselédet is tartott, mert vásárolt még földet a 20 holdhoz. Ilyen partihoz simultak a szegényebb özvegyasszonyok, ez érthető is. Ezt a család nem jó szemmel nézte, féltették a kis birtokukat, amit édesanyjuknak köszönhettek. Hiába voltak juhászok, de már feltörtek a nagygazdák sorába. így mindent félretettek, elvégre ők is családot alapítottak már. Először szépen próbálták rábeszélni apjukat, hogy ne nősüljön meg. Utána, mivel özvegy volt a nagynénjük, azt javasolták neki. Az nem felelt meg, igényes lehetett nagypapa. Választott a faluban ő magának, de ezt nagyon ellenezték a gyerekek, — amivel nagyon rosszat tettek — mert a nagyapa mégis hozott asszonyt a szomszéd községből. Az első gyermekét megszülte édesanyám 1897-ben, aki sajnos csak Testvéreim sorsa 14 napot élt.^Kérdezgettem többször tőle; nagyon siratta őt, el volt keseredve érte? — „Én, Julkám, nem. Fiatal voltam, senki tanácsadóm nem volt. Apád mindig úton volt, fuvarozott. Sokat kellett dolgozni, öreg anyám úgy vigasztalt: — »Ne sirassad Örzsikém, ezt az ágy végébe temetik«, majd lesz még." Lett is egy évre 1898-ban, gyönyörű kislány, Erzsikének hívták, 7 éves korában meghalt torokgyíkban. A harmadik született 1906-ban, a negyedik 1907-ben, az ötödik 1908-ban, a hatodik (én) 1919. január 6-án. A harmadik gyermekük szintén kislány volt, ez is meghalt 7 éves korában. A negyedik is kislány volt, ez leesett a lócáról kiskorában, eltört a gerince, 25 éves koráig betegen élt. Bátyám, aki 1908-ban született, ez is fiatalember korában elhalálozott. Maradtam én, aki szintén kevés egészségnek örvendtem. Nagyon szigorú, rendkívül erős ember volt apám. Nem kímélte Sok vendégünk magát, semmi kényelmet nem adott meg magának, de ezt követelte volt a környezetétől is. Több árva gyermeket nevelt, mivel családja nem volt, aki segítsen a sok munkában. Szerette a szegényeket, még a koldusokat is berugatta. Sok bora volt, szerette ő is és másnak is így szerezte meg az örömet. Emlékszem, hogy nálunk mindig voltak éjszakai vendégek, akik ott aludtak. Ha az este ottért valakit a faluban, az nálunk kötött ki. Szállást nem adott senki idegennek, de ő igen. Öcskavasas, rongyosok minden este bekötötték a lovukat az istállónkba. Ha veszekedett édesanyám érte, így válaszolt: — „Te anya, csak ne veszekedj, hallgass, te nem járod a világot. Az utasnak jóesik, ha valahol megszállhat. Én is bekopogok sokat, ha elmegyek fuvarozni és jóesik, ha beengednek." A meszetes nálunk hált, és a drótos tót szintén. Minden jövő-menő csak hozzánk jött. Bárkit kérdeztek a faluban, éjjeli szállás végett, azt a választ kapta: — „Menjen Dudás Ferkóhoz az majd ad helyet." Nagyon sok kéregető járt akkortájt a falvakban. Egymásnak adták a kilincset. Énekeltek, imádkoztak, ki hogy látta jobbnak. Lisztet kértek, kenyeret vagy egyebet. Nyakukban volt a tarisznya, amibe szedték a lisztet. Édesanyám belemarkolt a lisztes szakajtóba, és úgy elégítette ki a koldusokat. Szerették azt, aki kért. Büszkén mondogatta apám: — „inkább én adjak, mint kérjek". 63