Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

Apám Szerette az igazságot, de valahogy azt is, ha ő ügyesebb volt életfelfogása másnál. Szégyellte, ha valaki kijátszotta, de ha ő játszott ki mást, azt nagyon élvezte. Érdekes ötletei voltak, okos, nagy észjárással dolgozott. Ezt ő mondta, tőle hallottam. De el is ismerem! Féllábon húzta a cigány neki egész éjszaka. Egypár nagybőgőbe belevágott, mégsem haragudtak rá a cigányok. Ha édesanyám bezárta a kaput, a tetején másztak be hozzá. Ha átutaztak a falun, mikor köszönteni mentek valahová, bejöttek az apámhoz, az megvendégelte őket és úgy bocsájtotta útnak. Haragudott szegény anyám! Apám biztatta: — „nem viszünk a fejünk alá semmit anyja, itt haggyuk ezt a betyár világot." „Az is éppen így jár, aki a kuckóba kuporog, hidd el nekem." — Kiharcolt az mindent, amit akart, lehetetlenséget nem ösmert. Bármi baj érte, ő mindig a tetejébe ugrott. Nekem is azt mondogatta mindig: — „Julkám, soha ne hagyd magad, még ha beteg vagy, akkor sem! A betegséget le lehet győzni, nem kell vele foglalkozni, ez már akkor fél gyógyulás. A gyávaság kész betggség." Ö nyáron soha ágyban, tollú között nem aludt. Kinn a folyosón priccsen, gubával takarózott. A kabátot összehajtá, az volt a feje alatt. Aratáskor, amikor a legtöbb munka volt, a földre teríté a gubát, a kemény küszöbre tette a fejét úgy aludt. Ezt tartá edzésnek. Éjjelente négy-öt óránál többet nem aludt. 11 órakor lefeküdt, 3 órakor kelt. Etette a lovait, 5 órakor már be is fogott és ment. Hűvösön szeretett dolgozni. Minden délben, ebéd után lefeküdt, egy órát szundított, ahogy mondta, és újból útra kelt. Annak nem kellett csörgő óra, azt soha nem keltette senki. Bármikor kiment éjszaka az udvarra, percre megmondta hány óra van. A csillagok állásából. Űgy ismerte őket, mint a kotlós a csibéit. Megmondta, hogy holnap milyen idő lesz, mert a bolygó így vagy úgy áll. Orvvadász volt. Mindig éjjel ment nyulászni. Éjfél után indult; sokszor tél idején 25—30 fokos hidegben is ment 10 km távolságra is. Amikor nyáron a mezőket jártuk dolgozni, minden dűlőt ismert és nekem mutatta, hol van a jó leshely. — „Ez a jó vad járat e, Julkám, de sok nyulat pofonhúztam itt!" Télen a csizma is sokszor a lábára fagyott. Nagy bajuszt viselt szegény, akkora jégcsap fagyott rá, mint egy szörpös üveg. Törékeny, csöpp lányka voltam, és néztem, csodáltam a hős apámat. Féltettem őt, ha elment, sírva imádkoztam érte míg vissza nem jött. Igaz, hogy ezt folyton tenni kellett, mert soha nem volt odahaza. Mindent úgy tett, hogy abból ügyet lehessen rendezni. Nagyot láttam apámban. Előtte lehetetlenség nem volt. Amit az ő szeszélye eltervezett, azt véghez is vitte, ha bármibe is került. Az utolsó szó az övé volt, ha még hajbakapás is volt a vége. Hirtelen bosszú tört ki belőle, ha valaki megbántotta. Félni nem félt senkitől. Egyedül csak az Istentől. Abba vette minden bizalmát. Gyógyított imával; úgy indult a kocsiján lova előtt, hogy keresztet rajzolt, bárhová ment velük. Űgy ült fel a kocsira, mikor megfogta a gyeplőt, megemelte a kalapját, nagy hangon monda: — „Uram Jézus, segíts!" Nem is kellett mást mondani a lovaknak, e szó hallatára indultak is. Édes jó apám, mintha most is látnám, tavaszkor, amikor kinn dolgoztunk a mezőn, Szent György-nap előtt minden gyíkot, amit meg tudott fogni, áteresztett a kezein, hogy hasznos legyen a keze. 64