Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

A lovakat ő gondozta; már az olyan szilaj fajtákat, akit senki Katonalovak más nem mert. Vasalásnál pláne nem merte senki a lábát lefogni, olyan rugósak voltak. Neki volt valami olyan tulajdonsága, ami ha­tott az állatra. Akkora hangon tudott rákiáltani, hogy a ló dübör­gött a jászol előtt. Fel is vette a ló lábát, akármilyen rugós volt. Sőt egyedül is ráverte a patkót. Ezt én szememmel láttam, mert a mien­ket mindig ő patkolta. Én adogattam a szögeket neki, ő pedig a hóna alá vette a ló lábát és szögelte a patkót. Szegény ló csak akkor mocor­gott, ha puhába ment a szög, nem a patájába. — ,,Az jó volt, mikor jöttek értem a fogdába — mesélte. Az őrmester úr gúnyos, gőgös arc­cal »szép hangnemben« beordított: — »Te Isten gazembere! — így hívott. Jöjj és vasald meg azt a pár lovat.« Ilyenkor el is engedték a büntetésem." — Lehet, hogy bíztak abban is, hogy valamelyik ló meg­javítja szegény apámat. — „Megvasaltam nekik, ette a penész őket, mert úgy álltak azok a barmok, mint a szelíd menyecskék" — monda apám. „Csodálkozott az istállómester, hogy: »mit teszek velük, hogy nem rúgnak, — mi közelébe sem mehetünk.« — Mosolyogva vála­szoltam: »Az az én dolgom!« Ez az igaz valóság. Errefel kaptam egy még kegyetlenebb lovat, mely a főhadnagy becelova volt, csak nem lehetett megpucolni. Ha egy ember bement az istállóba, a plafont verte a két lába, úgy rúgott. Ez volt a büntetésem, nem a fogda. Nem is kellett, mást tennem, csak ezt a lovat tisztán tartani, betörni, va­salni. A főhadnagy megígérte, hogy elfelejt mindent, csak szelídítsem meg. — Nyeregbe jól ment — mesélte apám —, csak embert nem tűrt meg maga mellett. Kitüntetés volt ez részemről, mert tudtam, hogy ez engem úgy megszeret, hogy el fog állni a lélegzetük. Az is tör­tént. Egy hét elteltével csodájára jártak, de nem azért, hogy min­denki megsimíthatta volna. Azért, hogy senki másnak, de nekem le­feküdt. A főhadnagy úrnak ezt mutattam be. Nem is hagyott az en­gem többet bezáratni, mert olyan ló nem volt több az ezrednél. Ez a szegény pára szerezte vissza a becsületemet. Nyerítve keresett, ami­kor elvitte a gazdája, de ha én ráültem, kétlábbal járt. Egy óra alatt megjártam vele Galgamácsát. De az állatok nyelvén is tudni kell! Nem árultam el nekik soha, hogy mit tettem velük. Volt időm ve­lük foglalkozni, hiszen más dolgom nem volt. Amikor a leszerelés bekövetkezett és kezemhez adták a kisköny­vem, volt szöveg, letolás bőven, elmaradt az elismerés." Ismét Galgamácsán lett nagylegény édesapám. Fájt neki a sze- Apám szerelmi relmi csalódás. Olyan bosszút szőtt visszavágóként, melyet ő is meg- bosszúja keserült. A kapcsolatot nem szakította meg azzal a kislánnyal, de elhatározta, hogy nem fogja elvenni. így kiszemelte élettársként édesanyámat. Említettem már, hogy fiatal, kis szerény lányka volt. Nagyszülei nevelték. Édesapám a hatalmas taktikájával elcsábította, ígéretei csodásak lehettek, mert szegény abba is beleegyezett, hogy azzal a kislánnyal fenntartsa a kapcsolatot addig, míg őt el nem veszi, így két kislánynak udvarolt. Este korán ment az elsőhöz, utána sze­gény anyámhoz (és így énekelte) : 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom