Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

is odahaza volt, éppen ebédeltek. Köszöntek, amúgy magyarosan. — „Hozta az Isten az urakat" — kedvesen így fogadta apám őket. „Tessenek helyet foglalni és elmondani mi járatban vannak?" össze is barátkoztak tüziben és meg is egyeztek rajtam. Kiálltam a dombra újból a libáimhoz és megkezdődött a fotózás (ami máig is tart). De sokat odanéztem ahová mondták! és de sok fotóst elpörlekedtem tőlünk, mert már nagyon untam! Mindegy, ez így kezdődött. Újból bejöttek a vendégek megnézni a szobasarkomat. Turkáltak a játékaim között, kiszedték a javát és 10 pengőt kaptam a dolgokért. Hú, a Dáridus (Dárius) nem volt boldogabb a világ kincsével, mint én a tíz pengőmmel. Örömmel adtam őket, reményt táplált, hogy holnap szebbeket fogok készíteni. Rongy akadt bőven a padláson és kukoricaszár is. Ez volt az első sikerem, aminek igen nagy híre futott a faluban. Pajtásaim látták a történteket, több sem kellett! Édesapám jó barátságba került a tanár úrral. Én úgy, baráti alapon adtam neki rajzaim is sorban, ami éppen megtetszett neki. Nagyon szeretett nálunk tartózkodni, gyűjtött a faluban, szüleimtől is. Édesanyám is megkedvelte őt, ez a barátság hosszú, hosszú éveken át tartott. Amit felgyújtott a tanár úr, én azt meg is rajzoltam, sőt én is jegyeztem le történeteket. Később önállóan is, saját kedvtelésemből. Mélyebben tudtam nyúlni a témához, sokszor mint ő; neki sok mindenről hallgattak, de nekem örömmel mesélték, na meg benne is éltem, a bőrömön tapasztalhattam. Később már rajzlapokat is hozott nekem, meg olyan kiapadt tempera tubusfestékeket, ecsetet. Én voltam a világ legboldogabb embere, ha mutathattam a készleteim a többi gyereknek. Megszóltak érte, hogy járt hozzánk a tanár, sőt többször többed magával jött. „Minden gyöttmenteket befogadnak. Itt járnak a faluba házalni, nem hogy inkább dolgoznának." — mondták. Élettársain így vált élettársammá ez a kedves munka, a rajzolás. Minden a rajzolás gyönyörömet benne találtam, őszinte szívemből mondom. Bármi elkeseredés ért az életben, ez vigaszt adott. Rágondoltam egy szép témára, alig vártam, hogy leülhessek az ecsetem mellé. Bármilyen fáradt voltam, este az ágyamban nem pihenhettem olyan jót, mintha hajnalig festegethettem. Mindenki aludta a szép álmait körülöttem, én pedig írtam vagy éppen rajzoltam, ha nem festettem. Szüleim boldogok voltak, hogy ez lekötött engem. Az iskolában szerettek a nevelőim, hogy ezzel foglalkoztam. Vetélkedések El is kezdődtek a vetélkedések! Minden tehetséges gyerek ceruzát és festéket szerezve rajzolt. Volt aki szenvedélyesebben, talán még szebben formálta a figurákat, mint én. Ilyen volt Rác Verus néni, aki szintén rajzolni kezdett. Ö idősebb volt, — már menyecske — amikor én még gyermek voltam. Neki a körülményei megengedték, hogy ezzel foglalkozzon, mert a férje vasutas volt. Neki nem kellett kapálni. Ott laktak a főnökékhez közel. Annak a kislánya, Margitka velem járt iskolába. Ö nem tudott rajzolni, mindig tőlem kért festett babát. Egyszer Verus néni megsajnálta a kislányt, és rajzolt neki egy mácsai menyecskét. El is hozta Margitka nekem megmutatni az iskolába. Amikor én azt megláttam, sírva jöttem haza, hogy az milyen szép az enyém mellett. Föltettem magamba, hogy én is igyekszem olyat vagy még szebbet festeni. De a tanárok, s akik jöttek hozzánk, 50