Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

A fentiekre nagy részben apám is csak emlékezett, de nyomtatni nyomtatott, mint kezdő legény. Cséplés Kézicséppel igen sokat csépeltek, mivel szükség volt a zsúpra. Azzal fedték be a ház tetejét, pajtákat, ólakat. Arról is mesélt apám, hogy jártak felvidékről bandába a lestyi tótok cséphadarókkal rozsot csépelni. Dicsérte őket, nagyon szépen ütötték. Olyan nótára szólt nekik, mintha cimbalmot vertek volna. Részébe csépelték. Szép kévéket is tudtak kötni zsúpból. Nem kézzel kötötték, hanem veretőfával. Ügy állt a kezek után a kéve, mint a bábú. Késő őszig itt-tartózkodtak. Nagy karimájú kalapjuk volt. Rostások A nyomtatás munkáját a búza tisztítása nehezítette meg addig, míg az alföldről nem jöttek rostások, akik szintén részébe (vámért) rostálták át a búzát. Később már a két háború között a nagyobb gazdák vettek saját részükre is rostát. Apámék vettek járgánygépet, azzal verették ki a gabonát és rostával tisztították. Még a miénk meg is van. Én már nyomtatást nem láttam. Bizony abban az időben nagyon ügyesen kellett gondolkodni, hogy mindenhez értsen valaki, mert ha azt pénzért kellett volna mással megcsináltatni, amit egy embernek tudni kellett, kenyérhajra sem maradt volna. Általában krumpli, kukorica, • búza minden háznál meg kellett, hogy legyen. Erre törekedtek az emberek. Akinek földje nem volt, hogy megtermessze, az az urasághoz ment dolgozni, kapott földet, de akkor is meg kellett lenni! Ruházkodni úgy ruházkodtak az emberek, ahogy tellett. Ünneplő, meg egy kimenő, amire éppen szükség volt. Mezei munkák Reggel jöttek költeni. Mindenem fájt. Ügy tudtam volna sírni! De édesapám elterelte a kellemetlen érzéseket. Édesanyám, ha költött, az ágyamból, többször is kellett szólni, hogy ébredjek, ö nem volt szigorú, nem is haragudott rám soha. Sokszor ezeket a szavakat mondta, ha későn ébredtem: „Julisom, a koldus már a kilencedik határba jár, te még most sem keltél fel!" Apám csak egyet szólt: „Julkám! kelj fel kislányom, menni kell! Majd délbe is ledűlünk egy órát!" Tőle féltem, és azonnal kint is voltam az ágyamból. Most is látom: Készen a reggeli; elfogyasztottam. Édesanyám pakol a kosárba, mert nem jövünk haza délben. Messzire megyünk aratni. Nagyvölgyre; 10 km-re van a falutól. Ezért az ebédet magunkkal visszük. Kút van ott a csősz házánál a lovakat ott fogjuk megitatni és mi is onnan hozunk vizet. Édesapám készíti elő a kocsit, teszi a lovakra a hámot. Beköt egy hamvasba takarmányt a lovaknak. Teletölti a kőkorsót vízzel, amit a takarmányba helyez el, hogy össze ne törjön. Felrakja a kocsira a szerszámokat, ami az aratáshoz kell. Első a nagy gereblye, utána a kis gereblye, kasza, tokmányos tarisznya. Abban van a tokmány a fénnel, az üllő, amelliken délben megveri a kaszáját, hogy jobban fogjon. Volt még benne kalapács, ék, ha elveszne legyen, amit pótolhat helyette. Végül még a sarló, és a kosár az ebéddel. Az ülést letakarja pokróccal, felvet még egy-két ócska ponyuskát, hogy ha esni talál, magunkra vegyük. Édesanyámmal ellátjuk az állatokat vízzel, ennivalóval, mert csak este jövünk vissza. Utoljára még a kaszát jól megnézi apám, hogy kibírja-e az egész napot. For166