Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

— „Elmegyünk, ott leszünk, ahogy mondtad úgy teszünk." — Volt a válasz a násznéptől. Már áll is a tánc, kurjongatnak: Aki miránk bámészkodik, Az miközénk kívánkozik ijjújújújújú ..., Aki minket kicsúfol, Pokolba, hason csússzon, ijjújújújújú ... , Aki minket legyaláz, Pokolba legyen kanász, ijjújújújújú ..., Aki minket kinevet, Egye meg az egeret ! Elővezetik a menyasszonyt, hogy elbúcsúzzon az anyjától. Énekel a menyasszony : Köszönöm anyám, hogy felneveltél, Értem annyi könnyet kiejtettél, De én áztat vissza nem szolgálom, Áldjon meg az Isten, azt kívánom. Menyasszony vagyok, Már én az vagyok, Isten véled jó anyám, Már elutazom. Vagy jövök vissza, Vagy többet soha, Múljon el az én nevem, Mintha nem volna. Megöleli a menyasszony az anyját és indul a menet az esküvőre. De előtte a vőlegény bemutatkozik a násznépnek, a hagyományos versével, azért, hogy őt nem kellett kényszeríteni a vőlegénységre és önként vállalta. A vőlegény verse így hangzott, melyet én írtam : Hogy én eztet elvállaltam, megmondom az okát, nagyapám is a libáknál szerezte a párját. Mindig a jó nagymama volt az ő menyasszonya, akárhányszor felhangzott a gyermeklagzi zaja. így került az én nagyapám a nagy kelepcébe, Hogy gyermekkorába lépett egy felnőtt cipőbe. Ha feltörte is a lábát, menni kellett benne, addig, amíg oda nem ért az oltár elibe. Ott azután, jó nagyapám mindenre bizonyított ám, olyan hűséget esküdött, hogy még mindig alatta nyög. Biztatom én, — jó nagyapám, ne búsuljon, majd csak lejár. Itt vagyok én, az unokája, ennek a kicsi lagzinak legyek én az áldozata. 144