Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)
Néprajz - U. Kerékgyártó Adrienne: Adatok Alsónémedi viseletéhez
Gatya Mivel a gatya anyaga előbb házivászon, majd feles, utóbb gyolcs volt, még — ha azonos számú szélekből varrták is össze, az anyagok változó szélességei miatt — más és más bőségű lett. Amennyiben 4 szeles gatyát varrtak, két szél jutott az egyik, két szél a másik lábaszárára. Ha azonban 3 vagy 5 szeles készült, egy szelet felezni kellett, s ezt a fél-fél szelet úgy varrták az egész szelekhez, hogy egyik előre, a másik hátra kerüljön. (II. tábla.) A két szár összeerősítésekor a deréknál kétujjnyit varratlanul hagytak, utána egy arasznyit összevarrtak, s onnan kezdve már beillesztették a kb. másfél araszos, négyzetes üllepet. A gatyának a derekánál a színe felé kifordítottak kétujjnyi anyagot, behajtották keskenyen; levarrták: ez lett a pártázat. Ennek a levarrásakor ügyeltek, hogy a lehajtáson, kívül, a színén a le nem varrt kétujjnyi rés megmaradjon, mert ez kellett a gatyamadzag befűzésére. Ez azért volt célszerű, mert így eleje-háta egyforma volt, felcserélhették, egyenletesen kopott a gatya eleje-háta. Szabásnál az új gatya hosszát a régihez mérték. Mértékegységük az arasz volt. Ez a hosszúság a hüvelyk- és a kinyújtott harmadik ujj közti távolság. Másik mértékegységük a kászli volt, a hüvelyk- és a nyújtott mutatóujj befogta távolság. A madzag 9 vagy 11 ágas volt, ami annyit jelent, hogy ennyi viszált szálból fonták, vagyis inkább kézzel szőtték ezt a lapos madzagot. (Tehát egy madzag 18, illetve 22 elemi fonálszálból készült.) A fonás megkezdésekor tartotta valaki a szálak végét, míg csak a madzag olyan hosszú nem lett, hogy már az asztallábhoz lehetett kötni. A gatyamadzagot a madzaghúzóval húzták be a pártázatha. Ez egy körülbelül 10—16 cm hosszú, 1 cm átmérőjű, sima fából faragott, egyik végén tompán hegyezett bot volt. Rovátkot is tettek belé és itt hurokkal erősítették hozzá a madzagot, vagy fület faragtak neki és ebbe fűzték be a madzag végét, hogy a pártázatha behúzhassák. A madzag vagy másfélszer érte körül az ember derekát. A két végét összecsomózták. Felvételkor olyan ügyes füles bogot kötöttek belőle, hogy csak egy rándítás kellett a kioldásához, illetve a bog kibomlásához. Kékfestő kötény fényesítése A kékfestő anyagot a faluban és általában az egész ország területén legelőször köténynek használták. A némedibeliek is — emberemlékezet óta — használják a kékre festett házi vászon anyagot köténynek, hétköznapi munkára (9. kép), kisebb alkalmakra pedig a gyolcsvászonból — sokszor finom rumburgi vászonból — valót. Ez utóbbinak a külső felét, színét különböző módon fényesítették. (7. kép.) Volt, aki a kékfestőt előbb bóraxszal keményítette, szárította, és a majdnem száraz anyagot simán vasalópokrócra fektetve, üvegpohár ívelt aljával fényesítette ki. Türelmet igénylő munka volt, mert derékban hoszszan előredőlve, sorjázva kellett az anyagon a poharat végighúzogatni. Mikor egyenletes, fényes lett a felülete, hosszába-széltébe 4—5 cm-es hajtásokba körmölték le, és így került a sublótba. Ez volt az egyik fényesítési mód. A másik eljárás a nagy recés mángolóval való fényesítés volt. Háromsorosra hajtották az anyagot. Sodrófára tekerték és a nagymángorlóval addig mángolták, míg a legfelső oldal kifényesedett. Ekkor váltották, hogy a második, majd a harmadik oldal is kifényesedjen. Ezt a háromszoros hosszanti összehajtást 332
