Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - U. Kerékgyártó Adrienne: Adatok Alsónémedi viseletéhez

A hosszúingre mindig négy szélből varrt sifon alsószoknyát vettek. Köz« napra egyszerűt, és rá két alsó kopottabb kékfestőt. Erre öltötték a felső szoknyát. A gazdagabbaknak 4—5 szeles fodros alsószoknyá]uk is volt sifonból, ünnepre; hogy szépen álljon, nyers rizskeményítőbe mártották, amibe bóraxot meg kékítőt is kevertek. Aztán száraz lepedőbe csavarták, és félszárazon vasalták ki tüzes parazsas vasalóval (bükkfaszenes), vagy vasnyeles rézvasalóval. Ilyen vasalt sifon (gyócs) szoknyából alkalomra, ünneplőre többet is egymás fölé vettek. Mindnek az alja slingölt volt. Ilyenkor úgy öltötték egymás után magukra, hogy a legalulra kerülő alján legyen a legkeskenyebb bolti slingölés, az utána következőn szélesebb, s a legfelsőn már arasz széles slingölés legyen. Az volt a szép, ha csattogott a szoknya. Meg is nézték egymást; találgatták: Vájjon hány slingölt szoknya lehet rajta? — ha a felső igen szépen állt. Még ma is élvezettel mutatják, hogy ha sok-szeles alsószoknya volt rajtuk, így szállt el Viselős asszony már 1913-ban sem igen viselt pöndölt, hanem hosszúinget, vagy derekas inget és alsószoknyát, amit viselősen is jól meghúzott a derekán, mint Lajos a szőrt a vonyón, hogy ne lógjon. Télen a vasalt alsószoknyán kívül, vagy ahelyett ünnepre, vattás szoknyát, vatelinnel bélelt alsószoknyát is magukra vettek, és e fölé került aztán a felső ünnepi szoknya és a kötény. A század elején a falu közízlése a jó faros lányokat szerette, ezért a soványság restellni való volt. A soványak, hogy segítsenek magukon, maguk csinálta puffándlit kötöttek a derekukra. Ez keskeny, háromszögletű, lazán tömött párna, aminek a két hosszú végét elöl, a hason megkötötték. A leány jól behúzta a derekába, nemcsak olyan tohonyán. A puffándli a legfelső alsószoknya, vagy a felső szoknya alá került. Persze olyan lánynak, akinek olyan volt a dereka, mint a zsúpkéve, nem. kellet puffándli. A jómódú családok leánygyermekének már az 1910-es években volt télre kötős nyitott nadrágja, amit — bécsi nadrág néven — készen vásároltak a boltban. Nyáron nem viseltek ezek a gyerekek sem nadrágot. A község egyik varrónője — aki 1924-ben négyhónapos tanfolyamon tanulta ki a varrás-szabás mesterséget, ettől az időtől — magának is és a községbelieknek is varrt nyitott nadrágot. (Ennek szabása — éppen a fent előadottak miatt — teljesen megegyezik a polgári viseletben már akkor letűnőben levő ilyenfajta nadrág szabásával.) A 30-as években veszik át — a városi polgári viseletben akkor már divatjamúlt — vállgombos inget (I. tábla), mely már teljesen alsó fehérnemű jellegű maradt. Az átmenetet, hogy hogyan és mikor vált a részben felsőruha funkcióját is betöltő tiszta ruhából — a házivászon öltözetből — teljesen és egyértelműen alsó fehérnemű, jól érzékeltethetjük azzal is, ha időrendbe állítjuk néhány család megbízható adatai alapján a kiházasílások során kapott idevágó ruhaféléket, és a generációk velük szembeni magatartását. Nagy Zsigmondné Horváth Berta (1898—1973) emlékezete szerint: Horváth és Jakab szülének (tehát apai-anyai nagyanyjának), akik a múlt század 50-es éveiben születtek, csak pöndöle és félinge volt; Nagy Pálné 1847-ben született anyósának is. 1893-ban, édesanyja kiházasításkor még 12 pár ruhát kapott; (emlékezete szerint körülbelül az I. világháború táján édesapja már nem engedte édesanyját pöndöíben járni, és azt átcseréltette hosszúingre). 314