Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - U. Kerékgyártó Adrienne: Adatok Alsónémedi viseletéhez

gázolni. Ez a munka szórakozásszámba ment, mert 10—14 barátnőt is hívtak össze. Aszerint, hogy milyen idő volt, vagy az udvaron, vagy a szecskás-kamrában ponyván gázoltak. A lányok mezteláb, a sarkukkal puhították a meglazított kendercsomókat, úgy, hogy sarkukra támaszkodva ismételten egymás felé lendítették lábfejüket, míg egyik nagyujjuk a másikhoz nem ért. Gázolás közben törőkre, mosószékre, karospadra támaszkodtak. Mindig valaki idősebb nézte meg, hogy eléggé megpuhult-e már a rost. A munka este 10—12 óráig is eltartott, sőt volt, ahol két estén is gázoltak. A gazdasszony sütött-főzött, mert munka végeztével a lányokat megkínálták túros lepénnyel, lekváros kiflivel, mákos-lekváros kaláccsal, borral. A legények be a házhoz nem mentek, meg sem kínálták őket, a kapuban gyűltek össze. Ez alkalommai nem táncoltak, de akinek szeretője volt, az hazakísérte. Citera is szólt sokszor. Az emberek, lányok danoltak. Hazainduláskor a legények sokszor megtréfálták a mezítlábas lányokat, mert a kapu elé királydinnyét szórtak, ez megszúrta a talpukat, elestek, kacagtak. A magyar flórának ez a kiváló nevezetessége (Tribulus orientális; földi súlyom; koldus tetű) most már alig található a környéken. Gázolás után a kendert a nagyszapullóhan szapulták, majd a Sárkány-tó ároknál kirázták, öblítették. Az ezt követő munkát, kétszeri gerebenezést nem a házbeli asszonyok végezték, hanem hozzáértő, gyakorlott öregasszony, emlékezet szerint: Körösi Julcsa. A fiatalok csak akkor próbálkoztak meg vele, ha ő elfordult. (Érdekes, hogy mindkét idős adatközlő, éppen, mert nincs saját élményük, viszonylag keveset tud a gerebenezésről elmondani.) A volt helytörténeti kiállítás részére összegyűjtött eszközök közt látjuk, hogy „rózsás" típusú gerebeneket használtak (1. kép) : egy nagyobb, durvább szögest és egy finomabbat. A gereben fogai közt ragadt a kóc, a szösz, a kézben maradt a java kender: a szála. Fejbe tekerve tették el a java kendert, a kócot meg rossz ruhába csavarták bele az őszi fonásig. Az I. világháborúig guzsalyra, féltalpas gydlogrokkára erősítették a fonnivalót. Ilyen már akkor is csak kevés öregasszonynak volt, így Kissné Kerekes Juli emlékezete szerint ura családjában Kiss öregszüle még ilyenen font, de pl. saját édesanyjának már kerekes rokkája is volt. Gyalog kéziorsó csak a gyalogrokkához kellett, ezért az adatközlő már ilyennel nem is dolgozott, neki nem volt, csak anyjánál és Kiss öregszülénél látta még. Az id. Surányi Sándor szerint az orsót az ő fiatalsága idején — állítólag — pörgettyűnek is nevezték. A rokkaszárat, akár gydlogrokkára került, akár kerekes rokkára, az adatközlők fiatalsága idején a legények faragták, amit néha még tükörrel is díszítettek. Ősszel, mikor felbontották a fejet, illetve kitekerték a ruhából a kócot, szöszt, először meg kellett típni egy marokra valót és csak így kötötték fel a rokkaszárra polyamadzaggal. Fonóházról csak hallottak, de az ő idejükben már nem volt, a rokonokhoz jártak el fonni. Reggel ötkor keltek, fontak hatig, majd fejni mentek. A virágos kenderből finomabb, a magosból durvább fonal készült. A rofc/caorsóról lemotolláztak а fonalat kb. 1 méteres motollára (1. kép). A hosszegységekre nem emlékeznek már pontosan, de tudják, hogy igével, pászmával és V2 darabbal számolták a fonalmennyiséget. A motollán két pászmába kötötték meg a fonalat és leemelték a moíoííáról: összetekerték és megint szapullóba tették. A szapullóban a fahamut lazsndkra terítették s erre öntötték a forró vizet. A fonalat a folyón öblítették, s otthon a padláson, ruhakötélen szárították. Száradás után a gombolyítóra került. A gömbölyítő háromlábú' eszköz; 306