Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 3. Szentendre, 1975)

Néprajz - Novák László: A szőlő Albertirsa és Pilis hagyományos telekrendszerében és üzemszervezetében

(mintegy harminc esztendeje) elterjedt hernyós ollóval végzik, de a legöregebbek még emlékeznek a kaszapengéből készített kés, a kaszametsző használatára, mellyel nyesték a vesszőket. Szinte mindenfajta szőlővesszőt másként metszenek. A tőke „erősségétől" függően egy-két, esetleg három vesszőt hagynak meg. Az öregebb, erősebb, már termő (3—10 éves) tőkék vesszőit egy-két (pl. kadarka) vagy három, négy szemre metszenek, amelyek a termőcsapok. A még nem termő, fiatal szőlő tőkéjét szintén két szemre metszik, amelyet ugarcsapnak neveznek. Régebben is előfordult — sajnos ma gyakrabban, pl. a tsz-től vállalt szőlőkben —, hogy hat szemre is metszenek, ami a szőlőtőke gyors kimerüléséhez, pusztulásához vezet.

51 A levágott szőlővesszőt, a venyigét a metsző ember (háromsoronként) szálával csomókba rakja, majd a metszés végeztével ölben a szőlőútra, onnan pedig kézben vagy hamvasban a gunyhóhoz viszik, s alkalomadtán kévékbe kötözik. A venyige értékes tüzelőanyag. Vékony, szárazan könnyen lángra lobban, s gyorsan nagy meleget ad, alkalmas volt a kemencék fűtésére, s mint alágyújtóst ma is használják. A venyigét legjobb még nedves állapotban kötözni, mert szárazon töredezik. Mintegy ötven esztendővel ezelőtt általánosan zsúppszalmából sodort kötéllel kötözték a venyigét, de gyakran szőlővesszővel is, mely rugalmas, s alkalmas volt a kéve összefogására. Az utóbbi időben széltében a drótot használják, amely erős, viszonylag nagy kévét lehet összekötni vele, s aránylag olcsó, könnyen beszerezhető. A drótot egy—másfél méter hosszú darabokra szabdalják, s egyik végét visszahajtva karikásra csavarják, a másikat pedig egy ékszerűen bevágott végű karóra erősítik, majd segítségével a már csomóba rakott venyige alá tolják a drótot. Ezután a drót sima végét a karikásba fűzik — s mint a hurkot —, összehúzzák és elkötik. A lazán kötött kéve azzal a veszéllyel jár, hogy szállítás közben szétesik. Egy egyszerű, s nagyon leleményes eszköz — az ötvenes években terjedt el egyes szőlőgazdaságokban — lényegesen megkönnyítette a venyigekötözést. Két karó egyik végét vékonyabb drótkötéllel összekötötték. A venyigét a drótkötélre pakolták, majd a két karó segítségével összehúzták, s ezután könnyen össze lehetett kötni dróttal a kévét (7. kép). A szőlőbeli fákról lenyesett és összedarabolt gallyakat helyenként hasonlóan kötözték, amely kévét рггШпек neveznek. A venyigét és a pirtlit kocsival szállítják a gazdasági központba, ahol kazalba, rakásba pakolták össze, s a szükségletnek megfelelően használtak belőle, vagy piacon (esetleg háztól) értékesítették. 7. kép. Kévekötés venyigekötözővel. Irsa, Rákóczi-dűlő. 1971 8. kép. Venyigekévéből rakott hűsölő. Irsa, Rákóczi-dűlő. 1973 243