Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)
Irodalom - †Mezősi Károly: Kisebb Petőfi-tanulmányok
anélkül is, ha ezek igazak lettek volna. A katonasor és színésznyomor idején az apja szervezetét is megtámadta ez. Dunavecsén, 21 éves korában őt is savókúrára fogták, s már Petőfi is megírta a Hattyúdal-féle verset: Bizony, bizony csehül vagyunk! Mellem szorul, majd megfúlok, S szívem táján valami rág ... Belőled én, árnyékvilág, Aligha el nem patkolok. A kortársak legkevésbé az akkor szinte gyógyíthatatlan tuberkulózisban keresték Petőfi Zoltán zaklatott életének és korai halálának okát. Inkább azon tűnődtek, hogy a költő forradalmi lázban fogantatott és kihordott, 1848. december 15-én a politikai menekültek és szabadságharcosok debreceni táborában világra jött fia több terheltséget hozott-e magával, mint tehetséget. Petőfi Zoltán feljegyzéseit betegsége utolsó éveiből megrendülten olvashatjuk. A gyámja, orvosi javaslatra, 1869 nyarán a morvaországi Roznau, őszén pedig a tiroli Meran gyógyhelyre küldte. Havonként kapott 50—70 Ft-ot, s minden krajcárt feljegyzett a kiadásairól. Számolgatta: mennyibe kerül „Egy elegáns napi koszt" — 2 Ft 63 kr-ba —, és mennyibe a „Koldus koszt", kis sülttel és kis tésztával — 76 kr-ba. Egymagát engedték el az útra. III. oszt. vasúti jegyre telt csak neki. Az apai örökségből — Petőfi összes költeményei 1000 Ft-os akadémiai díjából — már 500 Ft-ot igényelt a több hónapos szanatóriumi gyógykezeltetés. Mivel pedig a vagyonos rokonok megtagadták a támogatást tőle, „ki most is könnyelműen gondolkozik", haza kellett jönnie. 1870 nyarán az utolsó gyógyulási kísérlet, a szabadszállási savókúra is eredménytelen maradt már. Életének utolsó állomása a „Tanuló Ifjúság Lapja" szerkesztőségi szobája volt, az akkori Főherceg Sándor utca 12. sz. házban. Barátja, Dolinái Gyula joghallgató osztotta itt meg vele a lakását, ö volt a lap szerkesztője is, Zoltán pedig ennek „buzgó munkatársa". A megdöbbentő az, hogy a szemközti oldal 17. számú, közeli házában lakott Szendrey Ignác. Házát az ifjú már régen elhagyta, s a nagyapát már csak az utolsó órában hívták át. A Múzeum-kerttől alig 200 méternyire — a mai Bródy Sándor u. és a Szentkirályi u. sarkán, a Rádió épületével csaknem szemben — állt a halottas ház. Talán az volt Zoltán utolsó vigasztalása, hogy atyja forradalmi tevékenységének nevezetes helyéhez közel szabadult meg az élet terheitől. Hisz még a halála előtt néhány nappal is elvitette magát kocsin a vármegyeházzal szemközt állt Komló vendéglőnek abba a szobájába, ahol valamikor Petőfi lakott. Azt még láthatta Zoltán, hogy a Tanuló Ifjúság Lapja 1870. október 30-i száma az ő írását is közölte: a szabadság indulójának, a Marseillaisenek megszületéséről szóló fordítását, amely dal „százezer védőt toborzott a köztársaságnak". A magyar „Sasfiók" tehát, akit „Egy szent örökség roppant álmai" nyűgöztek le (Juhász Gyula: Petőfi Zoltán с verséből) apja eszmevilágában élt, ha szárnyaszegetten hullott is alá, mielőtt meg is közelíthette volna őt a magas röpülésben. A magyar ifjúság halottjaként temették el. Versben csak a Tanuló Ifjúság Lapja búcsúzott tőle: Előre láttuk, mint törik meg a Sorvasztó kíntól zúzott porhüvely; Oh mi gyötrő, hogy fényes lelkedet Messze vitted önmagáddal el! (Jezerniczky J.) 331
