Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Művészettörténet - Gy. Petényi Katalin. Jel és jelentés Ámos Imre művészetében

GY. PETÉNYI KATALIN (Ferenczy Múzeum, Szentendre): JEL ÉS JELENTÉS ÁMOS IMRE MŰVÉSZETÉBEN I. ALLEGÓRIA ÉS SZIMBÓLUM „Nagy különbség, hogy a költő az általánoshoz keresi-e a különöst, vagy a különösben szemléli-e az általánost. Az első esetben jön létre az allegória, ahol a különös csak mint az általános példája érvényes: de a második eset tulajdonképpen a költészet természete: egy különöst mond ki azáltal, hogy az általánosra gondolna vagy utalna. Aki mármost ezt a különösséget elevenen megragadja, az megragadja vele együtt az általánost is, anélkül hogy észrevenné, vagy csak később veszi ezt észre."

1 Goethe ugyanebben a művében más oldalról is meghatározást keres az allegória és a szimbólum közti különbségre. „Az allegória a jelenséget fogalommá, a fogalmat mindig képpé változtatja, de úgy, hogy a kép a fogalmat mindig csak körülhatároltan és teljesen tartalmazza és birtokolja, és ebben a viszonylatban mondja ki. A szimbólum a jelenséget eszmévé, az eszmét képpé változtatja át mégpedig úgy, hogy az eszme a képben mindig végtelenül hatékony és elérhetetlen marad, és még minden nyelven kimondva is kimondatlan legyen."

2 A goethei meghatározás objektív értékein túl azért is lényeges számunkra, mert egyik forrása Lukács György alapvetően fontos „realisztikus szimbolika" terminológiájának. „Tehát a kép, amely a szimbolikában az eszmét kibontakoztatja a jelenségből a goethei követelmény szerint egy »gyengéd empíriát« követ, amely magában a valóságban felfedi az általánost és a különösségbe visszaváltoztatva mint maguknak a tárgyaknak értelmi-érzéki sajátosságát szemléli."

3 Lukács esztétikájában mintegy az allegória és szimbólum szembeállításának aspektusából történelmileg követi végig a különböző művészi kifejezési formákat. Stílustörténeti áttekintésében világosan mutat rá az allegória, mint kifejezési eszköz metafizikus fogantatására. Lényegileg ez esetben is a marxista esztétika egyik alapkérdésére felel meg. Goethe meghatározásában konkrét kortendenciákkal száll harcba. Ezt teszi Lukács is a század irracionalista irányzataival szemben a „lukácsi" realizmus védelmében. Tán ebből a szenvedélyes racionalizmusból következik analízisének egyetlen tisztázatlan területe, az a tény, hogy allegória és szimbólum az alkotás gyakorlatában sok esetben mintegy szimbiózisban él együtt. Maga a szimbolizmus, mint a századvég egyik legfontosabb stílusirányzata különösen a mai művészeti irányzatok szemszögéből, összetettebben veti fel a kérdést. „Nehéz megmondani, hol olvad egymásba allegória és szimbolizmus, de nem nehéz megmondani, hol éri el az egyik vagy a másik a maga tökéletességét. S bár eltöprenghetünk azon, mi a nagyobb, az allegória-e vagy a szimbolizmus, afelől nem lehet kétségünk, hogy a szarvak szimbolizmusával, amellyel Michelangelo 17 Studia . .. 257