Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 2. Szentendre, 1973)

Művészettörténet - Gy. Petényi Katalin. Jel és jelentés Ámos Imre művészetében

Mózes fejét felékesítette a modern képzelet felébredését segítette elő, míg Tintoretto képe »A tejút eredete«, mely szimbolizmustól mentes allegória csupán, ha a kiváló festészeti munkát nem számítjuk, mindössze pillanatnyi élvezetet tud nyújtani képzeletünknek.*"

1 Más értékű a „Noé-bárka" mint anyaszentegyházallegória, és más értékű századunk szemszögéből pl. a fasizmust jelképező bárd Amos Imre festészetében vagy József Attila költészetében — még akkor is, ha egyszerűen csak fogalmi értékével allegóriának fogjuk fel. Ahogy később Arnos Imre festészetének megjelenési formáit elemezzük, látni fogjuk, hogy az allegória az a festői jel, ami sokszor a kép ossz jelentésében a teljesebb tartalmat hordozza. Arnos Imre művészetének „nagy fordulatára" is alapvetően érvényesek Révai József Ady-tanulmányának lényegi megállapításai. „A nagy szimbolista lírának — Baudelaire-től Adyig — társadalmi háttere és alapj ellentmondás, ami a mindennapi valóság és a valóság mélyén működő vak erők között fennáll. A mindennapi élet álnyugalmát, a kapitalizmus »békés fejlődésének« látszólagos állandóságát élték át a nagy szimbolista költők a valóság realitásaként... Érezni, hogy attól a valóságtól fordulnak el, ami homokra épült. Hogy jelekben beszélnek és a dolgokat nem nevükön nevezik onnan ered, hogy az élet rejtve működő igazi mozgatóerőinek nevét keresik, hogy mint a mesékben a szellemeket, megidézzék őket. . ."

5 Arnos rettenetében már nem rejtett erők harcolnak. Nyíltan fölveti fejét a fasizmus démonja. Az 1938-as történelmi fordulat egybeesik Arnos Imre formanyelvének megváltozásával. Váratlanul, szinte átmenet nélkül a történelem kényszereként szakad fel belőle a látomás, melynek egyetlen lehetséges kifejezési eszköze a szimbólum. Amos távolról sem posztszimbolista festő, aki bármifajta irracionalitásban „jól érzi magát". Magatartása épp az ellenkezője annak a valóságtagadásnak, amit Lukács György e problematikával kapcsolatban Gothfried Benn-nél kritizál. Benn ezt írja: „Mást éltünk meg, mint amik voltunk, mást írtunk meg, mint amit gondoltunk, mást gondoltunk, mint amire vártunk, és ami megmaradt az más volt, mint amit terveztünk."

6 Lukács is pontosan rámutat arra, hogy e valóság elől menekülők mennyire a fasizmus üldözöttjei. „Nem véletlen, hogy a kettős életnek, az inkognitónak az elmélete a hitleri és a Hitler utáni idők Németországában különböző oldalakról merül fel, hogy a Hitler alatti magatartás ne csak jogi, hanem világnézeti-morális amnesztiában is részesüljön."

7 Radnóti Miklós, Derkovits, Dési Huber, Arnos Imre magatartása a Benn-féle magatartásnak homlokegyenest az ellenkezője. Ök nemcsak hogy nem vállaltak semmiféle „skizofréniát", hanem a teljes „én-feláldozásig" és végsőkig szegültek szembe a fasizmussal. Következésképpen rendkívül fontos az a kulcs, amit Lukács György a „realisztikus szimbolika" terminológiában nyújt Arnos Imre festészetéhez, s különösen az 1938 utáni korszak feltárásához. A goethe—lukácsi definícióból idézve szinte elemzésünk mottója lehetne: „a jelenséget eszmévé, az eszmét képpé változtatja át" Arnos Imre. S az eszme számára elsősorban kemény morális magatartást és tudatos tiltakozást jelent a fasizmussal szemben. II. ÁMOS IMRE SZIMBÓLUMAINAK KIALAKULÁSA Arnos Imre életműve egyik legmegrázóbb történelmi dokumentuma századunknak. A mélyen humanista lírai festő szinte szemünk előtt válik prófétává, 258