Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 1. Szentendre, 1972)

Szilágyi Miklós: A kismúzeumok története és perspektívája

vések — esetleg — nem kaptak „jó sajtót", pillanatnyi fellobbanások viszont reflektorfénybe kerülhettek. Naigy szerepe volt ugyanis az önreklámozásnak... Az egyedül hadakozó kezdeményezők úgy vélték a hivatalos szervek támogatását megnyerni, hogy minél nagyobb hírverést szerveztek „múzeumuk" köré. Az 1960-as évek első felében tehát gyorsan szaporodtak a — gyakran tiszavirág életű — kismúzeumok (nemcsak a falumúzeumok, de a hasonló jellegű iskolamúzeumok is). Ezeknek 'jogi helyzete és szakmai megítélése rendkívül bizonytalan és ellentmondásos volt. A létrehozók előszeretettel nevezték a gyűjteményüket — jogcím nélkül — múzeumnak, devalválva ezzel magát a fogalmat. „Komplex" múzeumi tevékenységet igyekeztek folytatni, vagyis minden múzeumi szakágban gyűjtötte'k és kiállításokat rendezték. A dilettantizmus tehát mind a gyűjtésiben, mind az ismeretterjesztésben kezdett veszélyes méreteket ölteni. A halmozódó problémák közül először a jogi természetűek oldódtak meg. A 9/1963. sz. tvr. végrehajtási utasítása [2/1965. (I. 8.) MM sz.] egyértelműen intézkedett: „új múzeum (muzeális közgyűjtemény) létesítéséhez a művelődésügyi miniszter hozzájárwlás\a szükséges". A működési engedély kiadásához előzetesen biztosítania kellett a fenntartónak a működési feltételeket (költségvetési keret, megfelelő vezető, épület stb.), s vállalnia e feltételek folyamatos biztosításának kötelezettségét. A Múzeumi Főosztály állásfoglalása — a tvr. és végrehajtási utasításának magyarázata — az ország anyagi teherbírását figyelembe vevő józan mérsékletre intett. A vidéki múzeumi hálózat fejlesztését elsősorban olyan „kiállítóhelyek, emlékmúzeumok" létesítésében látta, amelyek nem végeznek gyűjtést, valamelyik múzeum kihelyezett részlegei. A helytörténeti múzeumok (falumúzeumok) működését — a muzeológusokra számítva —• korlátok közé igyekezett szorítani. Javasolta, hogy „gyűjtőtevékenységük csak meghatározott tudományszak anyagára", a helytörténetre, újkortörténetre terjedjen ki. Vagyis: „A hagyományos muzeológiai szakok anyagát nem gyűjtheti, illetve ilyen irányú gyűjtése a megyei múzeum szakembereinek irányításával történhet."

40 A jogi problémák ilyen rendezése korántsem jelentett végső megoldást. Már csak azért sem, mert a viszonylag kis munkával sok tárgyat (igaz, vegyes értékű tárgyakat) eredményező néprajzi gyűjtés helyett az újkortörténeti kutatást ajánlották ugyan, de senki sem mondta meg, milyen tárgyak tartoznak e tudományszak körébe. Az újkortörténeti kutatást vállalták tehát a szakkörök (ezt a forradalmi események jubileumaihoz kapcsolódó pályázatok is segítették), a néprajzi tárgygyűjtésről viszont nem mondtak — nem mondhattak — le. A törvényerejű rendeletnek és végrehajtási utasításának megjelenése után jelentősen felgyorsult a vidéki múzeumi hálózat számszerű fejlődése! Tulajdonképpen ezen mérhető le a rendezés hatása ... Az „életképes" falumúzeumok ugyanis —< ha megfeleltek a feltételeknek — beépültek a megyei múzeumi szervezem tekbe, jogilag elismert múzeumok lettek. Ennek eredményeként a vidék 1960ban nyilvántartott 83 múzeuma 1968^ig 154-re szaporodott.

41 (Persze ezek a számok nem csupán a „falumúzeum" típusú kismúzeumok jogi elismerésének gyorsulását szemléltetik: egyéb múzeumok, kiállítóhelyek is alakultak ebben az időben.) Az idézett rendelkezések egyébként konzekvensen a megyei szervezetek és megyei tanácsok hatáskörébe utalták annak eldöntését, hogy indokoltnak tartják-e a múzeumok számszerű fejlesztését, vagy más módját keresik a spontán létrejött gyűjtemények megyei szervezetbe való beépítésének. 303