Ikvai Nándor szerk.: Tanulmányok Pest megye múzeumaiból (Studia Comitatensia 1. Szentendre, 1972)
Szilágyi Miklós: A kismúzeumok története és perspektívája
Az Adattári Értesítőnek ez a „tematikus száma" azt bizonyítja, hogy a szerkesztő Morvay Péter — az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom irányítója és szervezője — valószínűleg elsőként figyelt fel egy új mozgalom jelentkezésére. Morvay a néprajzi gyűjtőfeladatok sürgető fontosságát hangsúlyozva üdvözölte ugyan ezt a spontán társadalmi kezdeményezést, mert a tárgyak „mentését" látta ilyen módon biztosíthatónak, de nem bízott abban, hogy az összegyűlt anyag ilyen keretek között hosszú távon megóvható lenne, s a tudományos felhasználhatóságot is kétségesnek ítélte. Ezért már ékkor is, s később mind nyomatékosabban a kisgyűjtemények anyagának írásos, rajzos megörökítésére, és az ilyen dolgozatoknak az országos néprajzi pályázatokra való beküldésére biztatta a gyűjtőket. Egy példaszerű „tárgykatasztert" hamarosan közzé is tett az önkéntes gyűjtők válogatott anyagát bemutató antológiában. 9 (Hadd tegyük hozzá: Morvay Péter aggodalmai sajnos nem voltak alaptalanok. Az akkor példaként kiemelt monori gyűjtemény java anyaga azóta elkallódott, s csak a pályázat és publikáció alapján ismerheti a néprajztudomány . . .) Az 1950-es évek közepére tehát körvonalazódták a kismúzeumokkal, az ún. „(falumúzeumokkal" kapcsolatos problémák, állást foglalt a szakmai közvélemény, és — egyelőre csak a néprajzi tárgygyűjtés oldaláról — a szakszerűség elemi követelményére és a tudománypolitikai érdekekre is rámutatott egy kis hatósugarú folyóirat. A „falumúzeumok" alakulásának és megerősödésének 1955-iben feltételezett üteme az ötvenes évek második felében némiképp lelassult: továbbra is a „megalakulás stádiumában" maradt a mozgalom. 1960-ig pl. (amikor országos adatfelvétel készült a «magyarországi múzeumokról) alig alakult hivatalosan elismert múzeummá néhány kisgyűjtemény. 10 Az alakulás lendületét hamar megtörte a részvétlenség, és széthullás következett. így egy-egy gyűjtemény ritkán jutott el addig, hogy a legalizálás igénye megfogalmazódjék. Az alakulás és megszűnés egymást 'kísérő tendenciájának jellemzéseképpen tanulságos lelhet két közel egykorú cikk [hangnemének összehasonlítása. 1958 áprilisában a Népművelés cikkírója „a szórványosan hazánkban itt-ott már létező falumúzeumok" további fejlesztésére biztat, s ímegnyugtatólag megjegyzi: „A megvalósítás viszonylag csekély anyagi áldozatot kíván. Kellő hozzáértés és ügybuzgalom pénzben fel nem mérhető értékű eredményt hozhat." 11 Néhány hónap múlva viszont — mintegy az optimista hang gyakorlati cáfolataként — a gyömrői „Rákóczi Ferenc Falumúzeum" segélykiáltását publikálja a folyóirat: az 1954-ben alakult múzeum épületét a monori járási tanács (a községi tanács egyetértésével) más célra utalta ki, s a múzeumot kilakoltatta; a nagy gonddal összegyűjtött, értékes anyag pusztulásra van ítélve. 12 (A gyömrői gyűjtemény azóta is folytonosan pusztult: 1970-ben a korábbinak csak szerény töredékét lehetett megtalálni, s az is alig elválaszthatóan magángyűjteményekkel fonódott össze...) S hogy mennyire nem volt megalapozott a „csekély anyagi áldozatra" való hivatkozás, jól szemlélteti egy másik hír, melynek szerzője a Füzesgyarmaton rendezett időszaki néprajzi kiállításról beszámolva a közadakozás nevetségesen kicsinyes módját emlegette a múzeumalapítás anyagi bázisaként: „1427 látogató 1612,72 Ft önkéntes adománnyal kívánta megalapítani a füzesgyarmati falumúzeumot." 13 (Az adakozás ellenére sem alakult falumúzeum Füzesgyarmaton, az akkor öszszegyűlt anyag sorsa pedig kideríthetetlen ...) Az idézett hírek és állásfoglalások jól érzékeltetik a lassan bontakozó mozgalom 'ellentmondásosságát, de annak méreteiről még csak megközelítően sem tájékoztatnák. Utólag sajnos lehetetlen felmérni, hány kismúzeum volt ekkor298