Mazányi Judit szerk.: Vajda Lajos Emlékmúzeum, Szentendre / katalógus (PMMI, Szentendre, 2008)

Út a nevén nevezhetetlenig. Vajda Lajos pályaképe

még a legprogresszívebb körökben is értetlenül fogadták őket. így képeit nem állították ki, nem juthatott nagyobb nyilvánossághoz. A hozzá közel álló, vele egykorú vagy fiatalabb művészbarátok és pályatársak közül is csak néhányan sejtették törekvéseinek igazi tartalmát. Köztük volt Bálint Endre, aki így ír barátja művészetéről 1938-ban: „Festői világa nehezen meghatározható, elvont világ. Ez a világ hidegen és könyörtelenül utasít el minden langyosságot, határozatlanságot és optimizmust. Vajda a természetet nem idillikus hangulatokkal méri fel, mint kortársai annyian." A társadalmi méretű közösségi ideában való bizakodást aláásta annak két, kegyetlen, rettegést hozó vadhajtása: a fasizmus és a sztálinizmus. Az első közvetlenül életét veszélyeztette az Anschluss után, a II. világháború kitörésével párhuzamosan bevezetett magyarországi zsidótörvényekkel. A második ideáit döntötte romba. A hónapos szobákban való tengődés, az állandó nyomorgás fizikumát is tönkretette. Megélhetésének biztosítására néha csekély bérért fázisrajzokat készített rajzfilmekhez. így Vajda alkotói magánya fenyegetett emberi egzisztenciával párosult. Ekkor indult el egyedül egy úton, mely a lélek mélységeibe hatolva kereste kínzó kételyeire a magyarázatot, és ebből következőleg itt került legközelebb a tételes szürrealizmushoz. Az érvényes válasz felkutatásának lehetőségéről azonban még ebben a periódusában sem mondott le, és ez óvta meg művészetét az örvénybe zuhanó, puszta önkifejezés esetlegességeitől. Az Absztrakt önarckép című rajz (62) szilánkokra hulló feje még a kétségbeesett lélek agresszív gesztusait tükrözi, egyben utat nyitva maszkos képeihez. Ezekben a maszkokban már előhívta az ősi kultúrákról Párizsban szerzett benyomásait, melyeket - fennmaradt olvasmányjegyzékei tanúsága szerint további ismeretekkel erősített meg. A Barna, rácsos maszk című pasztelljén (74) a brutális, démonikus fej éppúgy lehet egy fenyegető objektum felmutatása, mint a fenyegetett ember félelemtől eltorzult, belső arca. A Szivárvány-maszk (80) szelíd idegensége arról vall, hogy a művész kereste az emberi kultúrának azokat korszakait, ahol a civilizáció tévútjainak törmelékei még nem fedték el az általa vágyott transzcendens lényeget. így válik e maszk egy távoli személyiség furcsa térképévé, és a rajta lévő jelek kibogozhatatlan, rejtélyes üzenetté. A Megkötözött című pasztell (76) hiányból és görcsből épült testű, fájdalmasan ormótlan kezű, madárfejü figurájának lélekállapotát a költő, József Attila néhány évvel korábban így fogalmazza meg: „A kínhoz kötnek kemény kötelek, be vagyok fonva minden oldalon, és nem lelem a csomót, amelyet egy rántással meg kéne oldanom." A maszkok mellett furcsa tájképek születtek. Néhol - például a Ház, hal, hold című képen (91) - úgy tűnik, mintha a művész csak médiuma lenne a történelem előtti kor emberének, aki fontos tapasztalatait számunkra felfejthetetlen, sokszor kusza jelekben: apró létrácskákban, soha nem volt égi testekben, láthatóan számba vett pontocskákban, cikk-cakk motívumokban, rovátkákban, vonalkötegekben és foltfoszlányokban rögzíti. Az Óriás tájmaszkon (75) az ember előtti, kietlen táj inkább látomásaként ölt testet csakúgy, mint a Békaszörny című képen (89), ahol az elfekvő figura mintha egy, a földtörténet őskorában elhullott hüllő idomtalan tetemét örökítené meg. Az e képeken megjelenő szokatlan, soha nem volt, legtöbbször organikus alakzatok az észlelésben - ha villanásnyi időre is -, de mégis megkísérlik valóságos, létező elemek formáját ölteni úgy, mint amikor a hajnali álmok képei kiélesednek, majd jelentésük tudatosodása nélkül, zavaró hangulatokat hátrahagyva visszahullnak a feledésbe. 1939-es tussal készült művein az aprólékosan sűrű rostkötegekből a természet és nem a kultúra törvényei szerint összeálló alakzatok átlépik a nonfigurativitás határát, és előre mutatnak az életmű utolsó, a magyar és európai művészet szempontjából is egyaránt kiemelkedő szénrajzsorozatára. Az 1940-ben primer biológiai formák: korhadó gyökerek, gombák, száradó gallyak ihlette, szénnel készült rajzokon ölt testet a korábban már megfogalmazott gondolata, mely szerint az egész mindenség kölcsönhatásnak van kitéve, ez alól senki sem vonhatja ki magát, s nincs kivétel. Máshol megjegyzi: „...a véletlennek micsoda kifürkészhetetlen 'törvényszerűségei' vannak." Az egyre kiszámíthatatlanabbá váló külvilágban a szubjektum kiszolgáltatottá válik az irracionalitásnak. A szénnel rajzolt képeken egy láthatatlan, hatalmas energiákat sűrítő, mágneses erőtér kényszeríti formába a sötét rostokat, melyek agresszív, gyilkos nyúlványokat hajtó, fenyegető ősnövényzetként kezdnek burjánzani. A szorongást keltő, görcsös, szabálytalan 13