Mazányi Judit szerk.: Vajda Lajos Emlékmúzeum, Szentendre / katalógus (PMMI, Szentendre, 2008)
Út a nevén nevezhetetlenig. Vajda Lajos pályaképe
III. terem Az egyes ember helyét pontosan kijelölő, tradicionális világképnek a XIX. században már megkezdődő rohamos felbomlása, az ismeretek hirtelen bővüléséből eredő információáradat, az 1930 körüli nagy gazdasági világválságot kísérő súlyos társadalmi és politikai feszültségek, egy elmúlt háború nyomasztó emlékei és egy eljövendő háború egyre erősebben előrevetülő árnyéka együttesen mindazok a tényezők, melyek olyan új kihívások elé állították a kor emberét - közte a művészeket is -, melyre nagyon nehéz volt hiteles, működőképes választ adni. Vajda egész életműve mind tartalmi, mind formai szempontból erre tett nagyszabású kísérlet. „Rohan az élet, rohan a kor, rohannak az emberek, és velük együtt mi is a vég vagy a végtelen felé. Az idő általában egy megfoghatatlan valami, nem érezzük, hanem tudjuk, hogy van. Én is tapasztalom magamon sokszor azt, hogy kihasználatlanul múlt el és nem tudtam semmit csinálni, de ez azért van, mert az emberi lélek nincs arra berendezkedve, hogy a külső körülményekhez alkalmazza az aktivitását." - írja Vajda a modern kor külsődleges lüktetésétől idegenkedve. Annak ellenére, hogy érzékenyen élte át saját kora lényeges mozzanatait, és ez az életmű változásaiban pontosan tükröződik, nem kívánta felvenni e felgyorsult ritmust. Nem véletlen, hogy a nagyvárosi élet rekvizitumaiból képein - montázsait kivéve - semmi sem tűnik fel. Az életpálya előrehaladtával mindinkább az időn kívüli lényeg, semmint az időben fogant jelenség kötötte le figyelmét. Ebből következik, hogy pályájának egymást követő szakaszaiban egyre mélyebbre hatol a tradíció ösvénye mentén. Talán ennek is köszönhető, hogy családja lakóhelyét, a szerb templomairól és a művésztelepéről már ismert, Duna-parti kisvárost, Szentendrét választotta inspiráló közegként. A városkának és környékének sok szálból szövődött szellemi arculatát 1935-től egykori főiskolás társával, Korniss Dezsővel együtt kezdték felfedezni. Tapasztalatairól megkapóan így vall egyik levelében: „Kornissal gyakran szoktunk este, napszállta után kószálni a város tekervényes uccáin, - írja - ilyenkor minden csöndes, nyugodt, a házak szorosan összebújni látszanak, minden silhouette-szerüen jelenik meg, az ég smaragdzöldben játszik, teleszórva apró gyémántokkal. Ahogy lépkedünk lassan a szűk sikátorokban, egy láthatatlan fényforrás a velünk szemközt lévő falra misztikus árnyakat vetít, s megdöbbenünk a csodálkozástól, s érezzük azt, amit csak vizuálisan lehet kifejezni. Olyan az egész hangulata, mintha a mesékben járnánk, ahol lépten-nyomon csodák várnak s ahol minden lehetséges." Mindkettőjükre hatott korábban Fülep Lajos „Magyar művészet" című tanulmánya, mely az egyetemes és nemzeti művészeti törekvések lehetséges kölcsönviszonyát boncolgatja, valamint Bartók és Kodály népdalgyűjtésekre alapozott zenéje. Ezért indulnak ők maguk is motívumgyűjtő körútra Szentendrén és a környékbeli településeken. Bár Korniss gyűjtéséből alig maradt valami fenn, úgy tűnik, mindkettőjük érdeklődése kiterjed a hagyományos életforma szinte valamennyi elemére. Céljuk, - amelynek megfogalmazását Vajda egyik levelének részlete tartalmazza, és a művészettörténeti irodalomban szentendrei programként vált híressé - hogy ebből a konstruktív szürrealista tematikából stílust teremtsenek, és ezzel párhuzamosan egy olyan korszerű, mozgalommá szélesedő közép-kelet-európai művészetet hozzanak létre, mely szintézist teremthetne a népművészetre és a régi tradicionális kultúrákra támaszkodva a keleti és nyugati avantgárd, illetve a két kultúrkör között. Falusi házacskák, különböző architektonikus részletformák, egyszerű, öreg szekerek, málladozó útszéli keresztek, megkopott, régi sírfeliratok jelentek meg Vajda rajzain. A 1934-es Templom, fák pontozott formák című rajz (21) vagy a 1935-ös Sárga ház című festmény (28) még az utcakép látványát rögzíti. Egyre több rajzán azonban a látványt kiszakítja összefüggéseiből, a különböző nézőpontokból ábrázolt elemek egymáson áttűnve épülnek össze a montázs elvei szerint. Közben a tárgyak eloldódnak megrögzött jelentéskörüktől, asszociációs mezőjük kitágul. Sokszor ugyanazt a motívumot más-más összefüggésbe illesztette be, és így formai és tartalmi szempontból is új jelentésrétegekhez érkezett. A Csendélet kocsival című képen (45) a
