Mazányi Judit szerk.: Vajda Lajos Emlékmúzeum, Szentendre / katalógus (PMMI, Szentendre, 2008)
Út a nevén nevezhetetlenig. Vajda Lajos pályaképe
1934-től számos arcképet készített. Többségükön érzékeny, egy lendületből húzott vonalakkal ragadta meg a személyek legáltalánosabb karaktervonásait. Figyelemre méltó, hogy az időbe zártságot, a pillanatnyiságot legjobban kifejező, a szemlélővel kontaktust teremtő szembogarakat általában nem ábrázolta. így készült az 1936-os emblematikus Önarcképe (38), melyet mintha saját maga klasszicizáló szobráról rajzolt volna. Az eszközöknek ez a szándékos minimalizálása, a kép anyagi mivoltából eredő érzéki szépségek szinte aszkétikus háttérbe szorítása összefüggött Vajda azon törekvésével, hogy a matérián túli lényegről adjon hírt. Ennek kifejezését segítette később, már a szentendrei korszakában kifejlesztett transzparens rajzmontázs technikája is. Az Önarckép koponyával című rajzmontázsán (46) a sírkövekről származó motívummal, a keresztbe tett lábszárcsonttal és koponyával stigmatizált homlok alatti, áthatóan ránk tekintő, zavarba ejtő fél szem válik a látvány centrumává és egyben mágikus erőközponttá. Ezen át tekint ránk a megnevezhetetlen mögöttes, és mi a művész szemén keresztül kerülhetünk kapcsolatba azzal. Vajda, mint művész így e két szféra közötti közvetítőként határozza meg önmagát. A Kettős arckép című kompozíción (61) - melynek több variációját is elkészítette - Bálint Endre portréjába montírozva megjelennek Vajda arcvonásainak részletei és erre vetődik rá egy ház tornácának végletekig egyszerűsített képe. A rajz nemcsak a barátok érzelmi és intellektuális összetartozását manifesztálja, hanem - úgy tűnik - arról is vall, hogy a művész számára az egyedi szubjektumok önálló testbe zártsága korántsem olyan végzetesen elkülönülő és lehatárolt, mint azt az individualitás kora vallja. A látszólagos kuszaságot egy, a kép középpontjában fekvő romboid forma szervezi egységbe. Ennek ellenére a rajz szerkezete elsősorban az asszociációs gondolkodás struktúrájának és nem az autonóm kép törvényszerűségének megfelelően rendeződik. Vajda nem véletlenül írt arról egyik levelében, hogyan válhat valakiből a művészet papja, hiszen a művészetet az efemer világtól a transzcendentalitás felé vezető útnak is tekintette. Tudatosan nem szignálta képeit, és azok címét is felesége illetve monográfusa adta megkülönböztetésként. Vágya az Athosz-hegyi ikonfestő helyzetének újraélése volt, aki közössége számára nem megteremti, hanem közvetíti a képet. A művész számára ez nem a XIX. században fogant divatos szerep eljátszása volt, hanem sorsszerű vállalás. Ezért szinte törvényszerűen jutott el az ikon újraértelmezéséhez. Szerbiai gyermekkora, a család szentendrei letelepedése, olvasmányai, amelyek között fontos helyet foglaltak el olyan orosz szerzők, mint Dosztojevszkij vagy az un. perszonálfilozófiáról híressé vált Bergyajev, mind olyan tényezők, amelyek arra serkentették, hogy ebben, az évszázadokon keresztül alig változó képtípusban megtalálja a tradícióhoz való kötődés lehetőségét. Az 1936-ban készült festményeken az alig néhány színnel festett, már-már brutálisan egyszerű figurák nem a valóság ábrázolásai, hanem egy elementáris emberkép kivetülései. A Vásár című képen (41) ehhez járul még a gyermekrajzokhoz hasonló, keresetlen lényeglátás, amelyet ősi, barbár belső ritmusként kísér a furcsa, kissé disszonáns színvilág és a vastag kontúr. Az ikonos fejek feszültségét Vajda többek között azzal teremtette meg, hogy az elvárásokkal ellentétben nem szenteket övez az aura, hanem olyan hétköznapi szereplőket, mint a Fekete ikon (37) parasztasszonya, ezzel felemelve őket egy új módon értelmezett szakralitás általánosságába, amelyben megkérdőjeleződik a transzcendencia kereszténységben kialakult, szokásos hierarchiája. Az Ikonos önarckép (36) ezeknek a törekvéseknek egyik összefoglaló darabja és egyben előkészítője a magyar művészet egyik legrejtélyesebb jelentésű, sokak által elemzett festményének - a ma magántulajdonban őrzött - Felmutató ikonos önarcképnek. Az Ikonos önarcképen Vajda saját arcképét közelítette az ikonfejek hagyományos megjelenítéséhez, és ezzel minden individuális vonást háttérbe szorított. Kizárólag a leglényegesebb arcvonások belső arányai utalnak vissza saját karakterére. A hajkorona aurává lényegült. A lilába hajló sötétkék köpeny a tradícióval összhangban az intenzív szellemi koncentráció állapotáról vall. Ezt a hatást fokozza a ruha sűrű, függőleges redővetése és a hangsúlyos függőleges tengely is. A háttér okkere pedig szemünk láttára aranylik fel. Ezekkel a képekkel párhuzamosan a Kettős arcképen jelentkező kompozíciós törekvések továbbgondolása kötötte le a művész figyelmét. 10
