Mazányi Judit szerk.: Vajda Lajos Emlékmúzeum, Szentendre / katalógus (PMMI, Szentendre, 2008)
Út a nevén nevezhetetlenig. Vajda Lajos pályaképe
ban szerzett élmények szinte egész pályafutására kijelölték Vajda érdeklődésének főbb vonalait, bár ebből az időszakából alig maradt fenn néhány műve. Olyan nyomorban élt, hogy hazatérésekor szállodai szobából szinte lopva távozott, műveit hátrahagyva. Ezekből az előzményekből majdnem törvényszerűen következik, hogy az itt készült munkák java - a kevés anyagi ráfordítást igénylő - fotómontázs. A montázselv a XX. századi gondolkodás egyik meghatározó eleme, amellyel a művészek kísérletet tesznek arra, hogy az Ady Endre által a század elején megfogalmazott „Minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban" alapélményének kínzó ellentmondásait áthidalják. A fotómontázs technikánál a művészek a valóságról készült, készen kapott képrészleteket úgy ragasztják egymás mellé, hogy a különböző képzettársításokat kiváltó elemek új, szokatlan gondolatsorokra sarkallják a szemlélőt, kizökkentve őt a sztereotip végkövetkeztetésekből. Az idő és a tér különböző metszéspontjain született képek töredékei az álmok bizarr logikájával rokon elvek szerint társítva - hol egymással harmonizálva, hol egymást ellenpontozva - az emberi világ racionális kérgét átszakítva a tudatalatti, sőt a tudattalan mélyrétegeiből hozhatnak felszínre szavakkal alig megfogalmazható sejtéseket. A montázsok többségének sajátossága ez a sejtető többértelműség. Vajda világosan és pontosan érezte a montázsban rejlő lehetőségeket, ezért egyes montázsai kisiklanak a verbális, definíció-szerű értelmezések szorításából. Montázsait szemlélve azonban kirajzolódnak Vajda gondolatkörei: a modern élet kiszolgáltatottjai mellett önfeledt pillanatokat átélő emberek jelennek meg a Gustave Fleury című kompozíción(9); az Európán kívüli kultúrák asszonyalakjai, mint az ősidők homályába vesző tradíciók néma továbbörökítői, méltósággal vagy öntudatlan természetességgel viselik sorsukat a pusztulás közepette a Kínai kivégzéstn (7), és égbekiáltó, mindennapi kegyetlenségek kísérője lesz a közömbösség. A Párduc és liliom című montázsán (8) a szépség és fenyegetettség egyszerre van jelen, a többször felbukkanó koponya képe mindezeknek a dolgoknak a mulandóságra figyelmeztet. A valóság sokszor egymás jelentését ellenpontozó, nyers, konkrét képei ekkor még egy materiális síkon mozgó művész koráról alkotott véleménynyilvánítását tükrözik. Ezek a montázsok Vajda érett művészetének tényleges kiindulópontjai, amelyekre - saját útját járva, tőlük fokozatosan távolodva - mégis sokszor visszatekint. II. terem Vajda 1934 közepén érkezett haza Párizsból. Ez év őszén Vaszary magántanfolyamát látogatta. Itt a későbbi barát, Bálint Endre Vaszary következő, Vajdára vonatkozó megjegyzésének volt fültanúja: „Annak a művésznek, kérem, ne korrigáljon; nincs mit tanulnia tőlünk." Valóban, mind technikai tudásban, mind szellemi tapasztalatokban Vajda megérett arra, hogy elinduljon saját útján. A főiskolás művész és a Párizsból megtért alkotó felfogásának változása tetten érhető csendéleteiben. Az 1928-as Csendélet gyertyával és virágos kancsóval című festményen (4) az erős rálátásból szemlélt motívumok ellenére a lüktető színkontrasztok, a formák esetlegességeinél való elidőzés még a valóság pillanatnyi, érzéki benyomásának rögzítési szándékáról árulkodik. Az 1934-es Csendélet patkó alakú asztalon című pasztellképen (13) a kiegészítő színek finom harmóniáival, a sötét és világos foltok kemény és kissé disszonáns ritmusával, különböző nézőpontból ábrázolt tárgyaival, a kendővel sejtelmesen letakart gipszmaszkkal a művész az eredeti látványt már egy belső képi rend alapján szervezi a síkon. Ez a belső rend - amely egyre inkább a látható világon túlira utal - mindvégig alapvető mérce maradt Vajdánál, legyen bár a műve látszólag lezáratlan, netán kusza szálakból szőtt. A rövidre szabott, érett pályaszakasz teljes természetességgel tagolódott tovább a művészt foglalkoztató problémakörök mentén, és hol szellemi, hol formai kihívások sarkallták újabb s újabb megoldások keresésére. A látszólagos váltások ellenére az életmű szervesen szövődött: a művész újra és újra visszatért egy-egy korábbi felvetéshez és más nézőpontból próbálta megközelíteni azt. 9
