Tragor Ignác: A váci múzeum gyűjteményeinek leíró lajstroma (Vác, 1912)

I. Általános rész - VÁC ÉS VIDÉKÉNEK ŐSKORA

vagy éppen nem, vagy csak csekélyebb árokkal kerítette körül, de a várba vezető ösvény elhelyezésénél pontosan szeme előtt tartotta azt a középkorban is dívó sztratégíaí elvet, hogy az utón felvonuló egyéneknek a jobb, tehát paízzsal nem védett oldaluk legyen a vár felé fordítva, hogy így védtelenül legyenek kiszolgáltatva azoknak, a kik a várat védik. A pusztán árokkal és földhányásokkal bíró földvárak tekinthetők a neolíth-korí ember legrégibb mentsváraínak. Már valamivel fiatalabbak azok, a melyeknél a sáncokat kíklopszfal módjára helyezett kövekből rakták össze. Miután a neolíth-korí ember a mész- és homok-keveréknek, (maîternek) a használatát még nem ismerte, e falak minden ragasztóanyag nélkül vannak készítve, legfeljebb pernyével és szalmával átgyúrt agyag az összekötő anyaguk. Ezt, hogy összeállóbb és szilárdabb legyen, néha keményre ki ís égették. Bár az ujabb kőkorszakbeli ember életének egy része e földvárak területén folyt ís le, béke és nyugalom idején a vár lakosai sátraikat a patakok és folyók mentén elterülő helyeken ütötték fel, hol állatokat tenyésztettek, silány kö-, fa-, és agancseszközeíkkel megművelték a főidet, termesztettek szemes életet és lent, vadakra vadásztak, a vizekben pedig hálóik és csonthorgaík segítségével halat fogdostak és e barátságos vidéket és árnyas ligeteket csak akkor hagyták oda, ha ellenséges törzsek ütöttek rájuk, hogy szerzett javaiktól megrabolják. Ilyenkor a földvárak körül elszórt telepeken lakó családok a mentsvár sáncai közé húzódtak. Ostrom esetén egyesült erővel védelmezték sáncaikat, melyekből nyilakat lövöldöztek, dár~ — lé —