Molnár Lajos - M. Hajdú Margit: Nagytarcsa története és néprajza - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 7. (Szentendre, 1974)

M. Hajdú Margit: Nagytarcsa néprajza - A népviselet

40. kép 41. kép

nek vagy sifont, és ezt Monoron a Gál családnál megfestetik, Kistarcsán Könyves néninél fényesíttetik. Könyves néni márványlapra helyezi az anyagot és cukros vízbe mártott kővel dörzsöli. Ez a „glancolás”. Ezt a műveletet a hímzés után végzik.

Szabása teljesen sima, azaz a megfelelő nagyságú anyagot (80 cm vagy kinek milyen hosszú kell) alsó és felső szélén behajtják. Felül kb. egy ujjnyi, alul négy ujjnyi szélesen a színe felé néz a hajtás.

Természetesen ez is dúsan hímzett. Alul a szélétől két ujjnyi magasan kezdődő, általában nagy arasz szélességű mintacsík fut rajta végig. A hímzés felett a viselőjének nevét láthatjuk. Az 1930-as években ezt még cirádás gót betűkkel írták. Napjainkban a betűk kevésbé cirkalmasak, de a virágot mindegyikbe beépítik. A kötény felső jobb és bal sarkában tenyérnyi minta van, mely mindig az alsó díszítősor egy-egy motívumát tartalmazza.

Kötője tenyérnyi széles selyem vagy hímzett szalag, de sok esetben a saját anyagából szabnak ugyanilyen széleset. Ennek a végére is hímeznek, majd körülslingelik.

A kötőt nem a kötény sarkára varrják, hanem 4—5 ujjnyival beljebb. Ez ad a köténynek különleges esést: a felső két sarka is, az alsó is lejjebb áll, az egyenes széle alul pedig feljebb.

Üj abban a szélén lévő mintacsík színes lyukashímzés is lehet, és az alját gyakran síinggel díszítik. Ez a ruhadarab nem volt mindig ilyen díszes. A századforduló táján csak gépi tűzéssel írták tele. Az egyszerű, egymást nyolcasszerűen átszelő vonalak után virág, madár,

96