Molnár Lajos - M. Hajdú Margit: Nagytarcsa története és néprajza - Pest Megyei Múzeumi Füzetek 7. (Szentendre, 1974)
M. Hajdú Margit: Nagytarcsa néprajza - A népviselet
a szélébe kézzel 3—4 cm szélesen koszorút hímeztek. Kék-sötétkékkel vagy sötétlila virágot zöld keretezéssel. Kb. 30 évvel ezelőtt selyembrokátot vettek méterben, azt szabtavarrta a család idősebb nőtagja háromsarkosra, a megkötő két sarkát kerekre szabták. A szélére 30—40 cm hosszú selyemrojtot tettek, ezt is házilag készítették. Sinka Jánosné a Széchenyi utcában nagyon szép rojtot tudott csomózni. A 40 cm selyemrojtnak csak egy része lóg szabadon. Nyolc-tizenöt cm szép mintára csomózott. Majd a felszabadulás előtti években a kiszabott, összevarrt selymet Girus Lajosné (cinkotai kiskereskedő, akinek Nagytarcsán a Rákóczi utcában a Bartos családnál volt bérelt üzlethelyisége és méteráruval, a nagytarcsai divat kellékeivel látta el a falu lakosságát) Mezőkövesdre küldte hímezni. Itt a kendő szélébe selyemfonallal, matyó ízléssel, azzal a mintakinccsel hímeztek koszorút. Így került a nagytarcsaiak egyéb, itthon tervezett és hímzett holmijára is a mezőkövesdi minta. Az így átvett virágot matyórózsának nevezték. A Nagytarcsán előrajzolt virágokot is hímeztették Mezőkövesden az ott szokásos selyemmel. Lehet, hogy azért hímeztették ki matyókkal, mert a selyem hímzőfonal tetszett ugyan, de a vele való munkától idegenkedtek. Hogy mikor, milyen színű kendőt kötöttek fel, azt szoknya színe határozta meg. Például kékhez kék, piroshoz piros, fehérhez fehér vagy kék illett. A nyakrakendőt csak ünnepen viselték, de akkor aztán minden alkalomra. 1920 táján, ha vasárnap kellett szénát gyűjteni, — mert jött az eső vagy vasárnapra száradt meg — a gyűjtéshez is nyakrakendőben mentek, mert vasárnap volt. Ha dolgoztak is, ünneplőben illett kimenni a házból. Az alsónemű. A felsőruha, a barchetka alatt a múlt század végén és a 20. század legelején közvetlenül a testen kendervászonból házilag készített pöndölyt, rubacsot hordtak. A két-három ujjnyi széles körera nagyon kevés húzással, díszes, szép ráncolással kézzel varrták a szabatlan szoknyarészt. A mindössze két szélből álló vásznat varrás helyett gyakran azsúröltéssel erősítették össze. Hosszúsága térd körüli volt. Akkor is ilyen hosszú volt, amikor még hosszabb szoknyát hordtak, az 1930-as években. Hímzést mindössze legfeljebb két betűnyit alkalmaztak, tulajdonosa nevének kezdőbetűit, keresztszemes technikával. Ezt a derékhasíték két szélén, a kötő végénél helyezték el. Erre vették fel a 7—9—12 db barchetkát, amelyek közül a legalsó a legrövidebb, a többi fokozatosan hosszabbodó. 1—1 centiméterrel volt hosszabb az egymásra kerülő szoknya az előzőnél. Így az alsó és a legfelső között 7-—12 cm-es a különbség. Így érték el azt, hogy 99
