Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Az idő nem volt kedvező. Hűvös idő volt, kissé eső is szitált. Én jól megúsztam ezt is, de szegény Zolti meghűlt, tüdővészt kapott; ami rohamosan végzett vele. Már a VII. osztályt sem fejezhette be. Hazavitték Szelére. Még élt, mikor mi Kálmánnal, ősszel, visszatértünk Szolnokra. Én már mint VIII. gimnazista. Szeptember 21-én volt Széchenyi István századik születésnapja, amit az iskola szünnappal ünnepelt meg. E nap hétfőre esett, tehát kettős ünnep volt. Fölhasználtam ezt az alkalmat és már szombaton délután hazautaztam. Zolti ekkor betegségének már végső stádiumában volt. És még otthonlétem alatt, szeptember 21-én meghalt, pár nap híján 16 éves korában. Temetésén Várhelyi Ferenc

16 osztályfőnökünk vezetésével mind a négy osztálytársam is megjelent Szelén. Várhelyi, a matematika és fizika tanára, a legszigorúbb tanár hírében állott. De nekem a számtan volt a kedvenc tantárgyam. Ezt ő nagyon méltányolta és sokszor kitüntetett. Volt eset, hogy az egész osztályban a számtanból csak nekem adott jelest. Utolsó gimnáziumi tanévem is a vége felé közeledett. Alig egy-két hónappal vizsgáink előtt a gimnáziumnak halottja volt, öt év alatt első ízben. Egyik III. osztályú tanuló halt meg. A temetésre az egész tanulóifjúság és tanári kar készült kivonulni s a tanári kar fölhívott engem, hogy a sírnál az ifjúság nevében búcsúbeszédet mondjak. Váratlanul jött a fölhívás, de kitérni nem lehetett. Ezt különben saját önérzetem sem engedte volna. Mint újságolvasó akkor a legutóbbi hetekben két halotti beszédet olvastam, amelyeket közéleti nagyjaink előkelő halottak felett tartottak. Ezekből tanulmányoztam az ilyen beszédek külső formáját, főleg a bevezetést és a befejezést, mert a többi egy gyermekifjú sírjánál csak pár kegyeletes mondat lehetett. Ily módon össze is állítottam beszédemet és nem minden aggodalom nélkül készültem életem első nyilvános szerepére. De jól ment a dolog. Temetés után a gyászoló apa, aki nagyon megtörtnek látszott, rokonaitól vezetve odajött hozzám, megköszönte beszédemet és „isten áldását kérte egész életpályámra hazánk javára". A tanárok is nagyon meg voltak elégedve. A katolikus hitoktató, aki azelőtt igazgatója volt a szolnoki, régi franciskánus gimnáziumnak és aki a temetést is végezte, beszédem szövegét is elkérte tőlem. A tanárok pedig azt mondták, hogy ez a beszéd az érettségi vizsgámba is beszámít. Május elején megvolt az osztályvizsgánk, május közepén az írásbeli érettségi és június 3-ra (1892) volt kitűzve a szóbeli érettségi vizsga. Kevéssel a vizsgák előtt osztálytársaim közül Kánitz Izidor, aki mindig kimondottan a legjobb tanuló volt osztályunkban, váratlanul idegösszeroppanásba esett. Filozófiai professzorunk, Holló István

17 tudományosan magyaráz16 Várhelyi (Weinhardt) Ferenc (szül.: 1854) iskolaigazgató 17 Holló (Toppler) István (szül.: 1849) tanár, filozófiai és pedagógiai szakíró 24