Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Ugyanabban az évben Margittal egynapos kirándulást tettünk a visszacsatolt Kassa városába, ahol utoljára több mint negyven évvel azelőtt jártam, mikor Kálmán öcsémet vittem oda beíratni a gazdasági akadémiába. 1941-ben (október első napjaiban) négynapos kirándulást tettünk az előző évben visszacsatolt Erdélybe, éspedig Kolozsvárra és onnét tovább Gyergyószentmiklósra s a híres szép békási szoroshoz. Örömmel láttuk, hogy Kassán éppúgy, mint Erdély visszacsatolt részén sem hagyott különösebb nyomot az idegen uralom. Erdélyben változást leginkább csak az jelentett, hogy az erdélyi kis falvakban, mint mindannyi kakukk a fészekben, úgy emelkedtek ki a hatalmas oláh templomok kettős tornyukkal és kupolájukkal. Kincses Kolozsvár összhangzatos magyar képébe is csupán a Nemzeti Színházzal szemben épült hatalmas méretű oláh templom vegyített némi disszonanciát. Egyébként Kolozsvárott legfeljebb csak a temetőben volt változás, ahol a főútvonal menti sírok első korából számos régi magyar halottat kilakoltattak. Ezek sírhelyein frissen hatolt sírok felett oláh feliratú pompás síremlékek jelezték a lezajlott húszéves idegen uralmat. 1942. január 24-én a visszacsatolt Bácskába is ellátogattam. Szabadkán jártam Reök Andor főispáni beiktatásán. Ekkor már hivatalos minőségemben jelentem meg, mint Pestmegye főispánja. 1939 nyarán, üresedés következtében a felsőházba rendes tagul be lettem híva. A felsőházban 1941-ben elmondott, első nagyobb beszédemet Wolff Károly emlékének szenteltem, és mint Budapest székesfőváros felsőházi „követe", a székesfőváros többségének politikai és erkölcsi felfogását ismertettem. Imrédy Bélának, a miniszterelnökből kevéssel azelőtt lett ellenzéki pártvezérnek képviselőházi programmbeszédéből indultam ki. Imrédy vezértételként állapította meg, hogy manapság csak kétféle ember van: individualista és kollektivista, és konklúzióképpen a kollektivizmus egyedül üdvözítő volta mellett döntött. Ezt a tételt és konklúziót én veszedelmesnek mondtam, mert a normális embernek és emberi társadalomnak individualizmusra és kollektivizmusra egészséges arányban egyaránt szüksége van. És tagadtam azt is, hogy manapság az emberek legfőképpen eszerint osztódnának. Imrédy úgy az individuális, mint a kollektív főcsoportban alcsoportokat jelölt meg. Ha ezeket az alcsoportokat nézzük, — mondtam — azonnal szemünkbe ötlik, hogy a való életben ugyanannak a főcsoportnak alcsoportjai között sokszor sokkal nagyobb űr tátong, mint a különböző két főcsoport némely alcsoportjai között. Ez is azt mutatja, hogy az emberek közti legfőbb választóvonal nem az individualizmus vagy a kollektivizmus. S a leg182