Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIAN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM Ezt tapasztaltuk például az éles töltésekkel végzett gyakorlatoknál. Olyan­kor minden egyes huszárnak öt lövést kellett leadnia és minden egyes huszár találati eredményéről külön lapot kellett kitölteni. Ez kívánta a „reglama". Kora reggeltol délutánig még csak ment a rendes célbalövés. De még ren­geteg sokan voltak hátra. Töltényt elhasználatlanul nem lehetett hazavinni, mert ez bizonyíték lett volna arra, hogy nem teljesítették a Vorschriftet. A tisz­tek tehát összesúgtak és ki lett adva a parancs, hogy az altisztek gyors ütem­ben és vaktában lőjjék ki az összes még ki nem lőtt töltényeket, az önkénte­sek pedig szintén gyors ütemben töltsék ki hasból a még üres lolapokat, hogy minél előbb hazamehessünk. Nyomban megindult a Schnellfeuer. 52 Ropogtak a karabélyok. Mi pedig nyakra-főre töltöttük ki a lolapokat a valószerűség szabályai szerint. S ezekből a lövéseredményekből aztán oda­fent valahol Bécsben hasznos kimutatásokat készítettek lovasságunk várha­tó ütőerejéről gyalogtűzharcok esetén. Engem a harmadik századhoz osztottak be. Parancsnokom Ilosvay Ti­hamér százados volt, szatmármegyei magyar, úri család sarja, fekete hajú, fekete bajuszú, sasorrú, szép magyar huszár. De magyar ember létére is job­ban szeretett németül beszélni. Igaz, hogy a Herr Ober- és a Divisions­kommandantok mindig németek voltak, s ezek megkövetelték, hogy a ma­gyar tisztek szolgálaton kívül is németül beszéljenek. Ez követelte szerin­tük а к. u. k. hadsereg egysége s az egységben rejlő ütőereje. Ilosvay roppant nyers és goromba volt a Mannschafttal 53 szemben. Telje­sen hatalmába kerítette őt is az osztrák к. u. k. szellem, sőt ő talán még azon is túltett. Szomorú volt látni századunk debrecenvidéki, megfélemlített, ma­gyar legénységének állandóan nyomott, levert hangulatát. Ez az ottani keser­ves hangulat köztudomású volt az egész ezredben, s a többi századok altiszt­jeinek szokása volt elkényszeredett vagy kedvetlen huszárjaikra akként rá­szólni, hogy „olyan leégett vagy, mintha a harmadik században szolgálnál". Az azonban tagadhatatlan, hogy a 3. század volt mindig elismerten a legjobb század, értve ezen a kifogástalan exercirungot, a frontrichtungot s a csizmák és nyeregszerszámok fényességét. Parádés inspicirungoknál min­dig a mi századunkat vezényelték a porondra, ha brillírozni kellett. A k. u. k. szellem gyűlölte az egyéves önkénteseket. Ez a gyűlölet kétség­kívül általában a magyar értelmiségnek szólt, amelynek gyomra soha sem tudta megemészteni ezt az idegen szellemet. Ez a vidéki magyar huszárez­rednél kevésbé volt érezhető, ahol csak alig néhány önkéntes szolgál. Pél­dául a kecskeméti ezredben Dániel Paliék is csak hárman voltak, s ott a tisz­tikar is magyarabb volt. De annál inkább volt ez érezhető a mi ezredünk­gyorstüzelés 53 legénység 40

Next

/
Oldalképek
Tartalom