Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM telét, hanem (állítólag három páncélost vesztve) visszavonultak. Páncélosaik félelmetes robajjal és folyamatos erős gépfegyverkattogás közben, örült gyorsasággal vágtattak el épületünk előtt vissza Neureichenau felé. Az amerikaiak visszavonulása után a mieink siettek a „fehér zászlót" eltüntetni épületünkről. Estefelé a német SS-katonák visszatértek és kérdőre vonták Szilágyi Olivért, akit ők láttak épületünk kapujában, miként mondták, „hosszasan" tárgyalni az amerikaiakkal. El is vitték magukkal igazoltatás végett. Izgalmas éjszakától féltünk. Szilágyi miatt is aggódtunk. Mi Margittal későn feküdtünk le s akkor is csak ruhástól. Éjfél után egy órakor ébredtem föl. E pillanatban közvetlen közelünkben nagy csattanással gránát csapott le. Mindenki talpra ugrott és siettünk a pincébe. Félóra múlva újfent gránát robbant. De több aztán nem következett, és lassanként egymás után mindnyájan visszatértünk hálótermünkbe. Szilágyi hajnalban érkezett haza. A szomszéd kis faluba vitték, de elég hamar elengedték. Csak azért késett, mert ilyen zavaros helyzetben, éjjel a sötétben való botorkálást nem tartotta tanácsosnak. Tehát virradatig valahol meghúzódott. Az SS-alakulat másokat is igazoltatott, és néhány németet agyon is lőttek. A kiállott izgalmak hatása alatt április 29-én csoportunk eredeti 23-as létszáma nyolcra apadt. Rajtunk kívül csak Törő kék és Alföldyék két kis unokájukkal maradtak vissza. A „parancsnoki" család már az első riadalom óta ismeretlen helyen tartózkodott. Mint utólag megtudtuk, a Böhmerwald hegység rengetegében bujkáltak. Április 29-ike nyugodtan telt el. Csak estefelé hallottunk nyugat felől ágyúzást. Sőt megfigyelhettük, hogy az egyik közeli vidékre (Waldkirchennek gondoltuk) irtózatos bombaszőnyeg borult, amit nagy területen sűrű füsttömeg fölszállása követett. Aztán egész éjjel az eddigieknél is kevesebb ágyúzás folyt. Nyolc főnyire apadt csoportunk a pincében éjszakázott. Április 30-án reggel az ágyútűz elhallgatott, de ekkor meg páncélosok szörnyű zakatolása hallatszott. Ennek hallatára épületünk bécsi menekültjei megijedtek és kivonultak az erdőbe. Mi magyarok (nyolcan) otthon maradtunk, mert az eddigi tapasztalatok szerint mindig ez bizonyult legjobbnak. Ezúttal is úgy lett, mert a páncélosok nem mifelénk jöttek, hanem valószínűleg a mi utcánkkal párhuzamos másik úton haladtak Breitenberg felé. Ez alig lehetett kétséges, mert a közbeeső Sonnen község felől hallottunk heves harci zajt. Onnét talán könnyebb is volt bevenni Breitenberget, mint Kafferstrass felől, mert arra kevésbé meredek az út, s eminnét egyszer már nem sikerült nekik. Délután újból föllángolt a harc, de ennek zaja már kelet felől hallatszott. Tehát a támadók akkor már abban az irányban túljuthattak Breitenbergen 312