Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM pusztulás veszélyében forog. Mi magunk is itt levő családtagjainkkal készülünk elhagyni az országot, hogy legalább életünket mentsük meg. Ettől kezdve legfőbb gondunk volt módját találni, hogy Németország felé átlépjük az ország határát. De a németek Magyarországról leginkább csak a Volksdeutschokat engedték át a határon. Azokat tömegesen a német katonaság saját maga szállította át. Rémes volt látni, hogy miként menekülnek egy-egy oszlopban ezrei az ilyen Volksdeutsch-lovasfogatoknak, és miként lépik át a mi falunkkal tőszomszédos és Trianon óta osztrák uralom alá tartozó Meggyes

367 községnél az ország határát. Tamásnak és Mátyásnak sikerült már két ízben is bekukkanni Németországba, főleg Bécsbe. Onnét előbb jó híreket hoztak az áttelepülés lehetőségéről. De utóbb kevésbé jókat. Úgy látszik, hogy utaink elágaznak a külföldre menetelnél. A törvényhozókat hitegeti a kormány, hogy különvonatot bocsát rendelkezésükre, amelyen családtagjaikkal együtt Németországba mehetnek. Miként mondják, „Hitler vendégei" leszünk, aki meghívott minket. De ezek a frázisok és ígéretek egyre gyanúsabbnak látszanak. A jelentkezésre való fölszólítás azonban megtörtént, s én is jelentkeztem a felsőház háznagyi hivatalában. A harctérről újabb nyugtalanító hírek jönnek. Budapest pesti része elesett. A pompás Duna-hidakat a visszavonuló németek mind fölrobbantották. Az oroszok Kelet-Poroszországban hirtelen nagyon előretörtek. Közelednek Berlinhez. Tamásék és Mátyásék útra készülnek. Nem várnak tovább semmiféle hivatalos kitelepítésre. Saját két gépkocsijukon szeretnének továbbállni, bár a gépkocsik beszolgáltatása halálbüntetés terhe mellett kötelező. Az ő távozásuk után Margittal mi sem akarunk tovább Fertőrákoson maradni, hanem Sopronba készülünk visszatérni. Ez annál inkább ajánlatos, mert Soprontól a szokatlan nagy hófúvások miatt néha napokon át el vagyunk vágva, és ilyen helyzetben, de egyébként is, könnyen elmulaszthatjuk az alkalmat, ha a törvényhozókkal netalán mégis hirtelen indulna menekülő vonat Németországba. Tehát összepakoltunk mindent és február 3-án (1945) minden holminkkal visszatértünk Sopronba, Deák téri lakásunkba. Visszatérőben a fertőrákos—soproni út egyes szakaszain 2-3 méter magas hófalak között haladtunk kocsinkon, keskeny ösvényen, amit a rettentő hófúvásokban vájtak, s amelyen két kocsi alig tudott egymásnak kitérni. Soproni lakásunk is ezúttal már nagyon rideg volt, mert az ablaktáblák nagy része csak keménypapírral volt „beüvegezve". Lámpa nélkül nappal is alig láttunk a lakásban. '"' Fcrtomeggycs, ma: Mörbisch am See. 278