Ablonczy Balázs szerk.: Viczián István: Életem és korom. Pest vármegye főispánjának emlékiratai. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 8., Szentendre, 2007)

VICZIÁN ISTVÁN: ÉLETEM ÉS KOROM szoktunk. Vasárnap Tamás a kislányokat is kihozta az intézetből. Ezúttal először voltak Fertőrákoson, és nagyon élvezték a falunlétet. Összesen négy napot töltöttünk kint, s aztán visszatértünk Sopronba. Visszatérve, ismét bajunk volt az étkezéssel. Bent a városban sehol sem kaptunk ebédet. Végül is fölmentünk a hegyre, hol a Grúber-szállóban nem is egy-, de kéttálételes ebédet ehettünk. November 14-én este olvastam a Soproni Hírlapban, hogy egy előretörő orosz páncélos élcsoport 50 páncélkocsijával elfoglalta Jászberényt, de a német ellentámadás az 50-ből 34 páncélkocsi megsemmisítésével az ellenséget Jászberénytől „messze délre" visszavetette. Ez az irány Tápiószelét jelent, tehát a közölt győzelmi hír Szele eleste lehet, ami viszont egyértelmű a mi szelei otthonunk és jól fölszerelt gazdaságunk földúlásával és kifosztásával. November 15-én délben először a Pannóniában próbálkoztunk ebédelni. De most sem akartak beengedni az étterembe. Azt mondták, hogy csak az országgyűlés tagjai részére van hely. Eddig mindenütt csak gazdálkodónak mondtam magamat. Immár kénytelen voltam felsőházi tagságomra hivatkozni, hogy enni kapjunk mi is. Az egyik asztalnál Bálás Károly ült nővérével, Krúdy Ferencnével. Mint ismerősök, mi is az ő asztalukhoz ültünk. Sok más ismerős is volt a teremben, nagyon is sok törvényhozó és családtagjaik, kiknek tömeges menekülése élénken jelezte a vészes helyzetet. November 16-án is rossz hírek jöttek. Jászberény háromszor cserélt gazdát, s annak „üszkös romjait" a németek végül is végleg föladták. Ez is Szele elestére mutat. Albert ugyané napon a vasmegyei Gór községből írt. Ott készít szállást a menekülő belügyminisztérium két osztályának. November 18-án Pista fiunk is írt. Ők budai lakásukon készülnek bevárni a fenyegető orosz megszállást. Öreg anyósom is hozzájuk költözött és velük van. A szelei eseményekről is írt, de csak az orosz megszállás előttről. Már előbb több házat kiraboltak, többek közt Kálmánét (öreg szülőházunkat) és Virányiét, akik nem voltak már otthon. Az oroszok a levegőből fedélzeti ágyúkkal lőtték Szelét. Krajtsikék kertjébe 50 bomba esett, de házuk sértetlen maradt. A mi házunk sem sérült meg. Sopronban a légiriadó ez időtájban is csaknem mindennapos volt, de nem bombáztak. Ebédelni ezután már rendszerint a Pannóniába jártunk a törvényhozók külön, nagy éttermébe. Hazulról egyre komorabb hírek jöttek. November 22-én fölkerestem Wiczián Dezső

365 névrokonunkat, aki egyetemi tanár Sopronban, a pécsi egyetem itt elhelyezett evangélikus teológiai fakultáson. Előbb a Teológia Deák téri palotájában, majd magánlakásán kerestem és végül is a Városi Színház előtti bunkerben találtam meg, 365 Wiczián Dezső (1901—1961) evangélikus teológiai tanár 272