Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Történettudomány, helytörténet - Schleininger Tamás: Muezológia az ismeretelmélet időtengelyén

A következő lépésben két eshetőség adott: az elsőben a tárgykör már ismert és a tárgyak (itt széles értelemben használom a „tárgyak" kifejezést) illusztrációként, érvként szolgálnak az elsajátított ismeretanyaghoz (ez a múzeumértő esete). A második variációban a tárgykör újdonság, és a tárgyak mennyisége-minősége meghatározza, kitölti az ismereti „hézagot" (egyben illusztrálja is saját tárgykörét). Amennyiben erre nem képes - mert az ismertek hiánya olyan fokú receptáló szintjén -, felkeltheti az érdeklődést a potenciális befogadóban a tárgykör felfedezéséhez, leírásához, majd megismeréséhez (itt az „egyszerű" érdeklődőről, látogatóról van szó). A szembesülési sor elvezethet a megismerés fokozataihoz, amikor a látogatóból érdeklődő lesz, majd értő. Az ismeretelmélet vonalán tehát a két mozgási irány a következő: a bemutatott anyag, a múzeumértő előzetes tudása alapján, képpé szervezi, megnevezi, bizonyíja ezen ismereteket; illetve a látogató esetében, a hiányos, vagy nem létező ismeretek elsajátítására „felhívja a figyelmet", a tükrözés tárgyául ajánlkozik. Előbbi esetben a „megjelenítés" okozat, utóbbiban ok. Az időtengely múlt dimenziójában való „szlalomozás" a muzeológus és a múzeumértő számára is releváns élményekkel szolgál (hisz mindkettő tükröző és befogadó), melyek úgy tudati, mint érzelmi szinten lecsapódnak. Tudati síkon a megfogható, kész, „volt-jelen" bizonyosságát (vagy kvázi bizonyosságának képzetét) és jelenben levonható konklúzióit; érzelmileg pedig az „időutazás" élményét. Az „érdeklődő" esetében pedig, a felvillantott téma a megismerés heurisztikumát eredményezi. Mivel már többször került terítékre a történelem, és ezen belül a muzeológia tárgyának objektivitása (mint a tudományosság legfőbb kritériuma), részletezzük kissé a kérdést! Elöljáróban és általánosságban: minden tudomány saját tárgyának ki- és feldolgozását tekinti alapvető céljának. Ezen belül, minden tudományágnak létezik egy retrospektív ága, aminek vizsgálódási területe az általa felhalmozott ismeretanyag történeti szemlélete. Ez az illető ágazat tudománytörténeti leírása, résztudománya, s mint ilyen „lezáró" jellegű, amennyiben az összegyűjtött specifikus ismeretanyag történeti összefoglalását feltételezi és eredményezi. A tudományok fő ismérve a „nyitó" jelleg, vagyis az a jelleg, aminek kifutási területe nem a múlt, hanem a jelen, és főleg a jövő. Ezzel szemben a történelemtudomány, a muzeológia kutatási területe eleve a múlt. A történelemtudomány az általános elméleti szinten, a muzeológia pedig specifikus, empirikus szinten. Tulajdonképpen mind az összes többi tudományok, mind pedig a történettudomány és muzeológia esetében a jelen valósul meg, csakhogy egyik esetben a jövő felé, másik esetben a múlt felöl. Ha bármilyen tudomány elmélete, azaz tükrözése nem felel meg az objektivitás kritériumának, akkor hibás konklúziók születnek. A tudománynak így nem lesz érvénye, nem működik. Ha a történelemtudomány, a muzeológia elmélete nem adekvát tárgyához, attól tárgya még/ már realizálódott, érvénye van, működik. Az inadekváció a megragadás „magas szféráját", fogalmi feldolgozásának szintjét befolyásolja. Ebben az esetben „valósul meg" -tudatosan, vagy tudattalanul- a történelemtorzítás. Az emberiség saját jelene elé tartott tükre, ilyenkor görbe tükörnek bizonyul. A tudatos torzításról pusztán csak annyit, hogy esetében az objektivitás kritériuma személyes - amennyiben egyedi, de főleg társadalmi réteg-érdekként valósul meg: a szubjektív meghatározottság objektívvá „ködösül". Az ismertetett helyzetben a bizonyítás oka történelmen kívüli: nyelve pszeudo nyelv, amennyiben az adott kor vezető ideológiája által meghatározott és általa manipulált. A vázolt helyzetben a történettudomány homogén közegének megbontása és mítoszteremtésben történő „magyarázata" valósul meg. „Érdekességként" még annyit, hogy ez a pszeudo 295