Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia III. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 6., Szentendre, 2001)

Néprajz - Sz. Tóth Judit: A budakalászi római katolikus plébánia anyakönyveinek néprajzi vonatkozásai

halt személy, egyikük egy pozsonyi vándor cukrászlegény. Feltűnő, hogy erőszakos halál sem szerepel az anyakönyvekben, sem öngyilkosság, sem gyilkosság, sem vízbefúlás. Ismerve más falvakat feltételezhető, hogy egy-egy esetben szépítésre került sor az iratokban, de valószínűleg tényleg kevés ilyen haláleset lehetett, hiszen az életlehetőségek a faluban kedvezőek voltak az itt megtelepedők számára. Feltűnő - de a falu fővároshoz közeli fekvése miatt érthető -, hogy a Duna milyen kevéssé volt jelen a lakosság életében. A vízi élettel kapcsolatos mesterségeket sem találtam, mindössze a keresztelési anyakönyvbe jegyzik be apaként 1887-ben Duszil András vontató hajóst, és 1900ban itt köt házasságot Telbisz József Mátyás (született Brukenau, Temes vm.) hajós Vértes Ilonával, de Kalász csak ideiglenes lakóhelyül szerepel. Tartalmas rovat a halott „életneme" megjelölésű, ahová bevezették az elhunyt vagy szülője jogállását, mesterségét, származási helyét. Példának álljon itt az 1848-ban elhunyt ^estár Erzsébet, néhai Kozma István neje 66 éves, házas zsellér és csizmadia mesterné". Az 1849-ben meghalt „Ondruska István napszámos Trencsényből, kalászi hazátlan zsellér". Az egyetlen nemest az első évben jegyezték be: a leánykája halt meg Zelenka Józsefnek, aki „Nemes Mészáros Kalázon". A halotti anyakönyv legkorábbi lapjain, az 1850-es évekig igen sok idegen és koldus szerepel. A már említett kolera, az 1838-as dunai árvíz, a szabadságharc után árvák és nincstelenek járták a vidéket, próbáltak élelemhez jutni. 1847-ben a 13 halálesetből négy volt koldus, egy helyi, egy „ismeretlen kolduló Tót" és két másik Trencsény vármegyéből. Kalászon halt meg egy vándorzenész házaspár itt megszületett gyermeke is. A koldusok fele helyi vagy környékbeli (Szentendre, Csákvár, Üröm), köztük sok, közel egyforma korú, 12-13-14 éves gyermek. Másik részük Trencsény vármegyéből való. A temetőhely kitöltött rovatai bizonyítják, hogy a téglavető kolónia tagjainak külön temetőjük volt a Duna parton. Ez „a kalázi tégla háznál való temető". Az első világháborút követően a Dunakanyar többi településéhez hasonlóan nagy számban érkeztek erdélyi és felvidéki magyarok, akik ugyan a faluban laktak, de az iparban kezdtek dolgozni Óbudán és Újpesten. Kedvező munkalehetőségeket kínált a faluban is a textilipar: az 1900ban meginduló pamuthulladék-feldolgozó „alsógyár", és 1923-tól Klinger Henrik lenszövőgyára. A két gyár nagy létszámban foglalkoztatta nemcsak Kalász (Újpest gyáraiból dolgozni haza jövő textilipari munkásait), hanem a környék lakosságát. Az anyakönyvek ebből az időszakból tanúsítják, hogy a helyi lakosság nagy része ipari munkás lett, különösen feltűnő ez a lányok, asszonyok esetében. Másrészt mutatják, hogy az ország egész területéről érkeztek ide munkások, akik a helyiekkel kevésbé kötnek házasságot, inkább egymással házasodnak, s a kolóniákon a falutól szinte független életet élnek. Az anyakönyvek alapján a következő kép alakul ki Kalászról. A 19- század közepén adva van egy kicsi, fekvéséből eredően nyitott, egészséges település. Kedvező adottságait kihasználva a lakosság viszonylag jó módban él, földműveléssel és állattartással foglalkozik, s a lakosságot kiszolgáló iparosok is meg tudnak itt élni: 1846-55-ig bognár, kovács, kádár, molnár, mészáros, csizmadia, varga, szabó élt Kalászon. A falu az észak-déli népmozgás „útjába esett". Kedvező fekvése, főleg a fővároshoz való közelsége miatt az idegenek könnyen megtelepedtek itt. A fővárosi építkezések miatt megnövekvő kereslet és a helyi alapanyag (édesvízi mészkő, agyag) tette lehetővé, hogy itt is maradtak. A speciális munkát végző téglavetők a falun kívül dolgoztak és éltek, a helyi lakosokkal nem voltak kapcsolatban. Az olasz kőbányabérlők és kőfaragók viszont kezdettől munkakapcsolatban voltak 181