Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia II. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 5., Szentendre, 1999)
Művészettörténet - Bárdosi József: A módszer „színeváltozása”
Hogyan írjunk a művészetről? A közhelyszíneváltozása с mű esetében elsőként a formáról kell néhány szót ejteni, amelyben megíródott. Danto műve bizonyos szempontból több, bizonyos szempontból kevesebb, de mindenképpen más, mint a forgalomban lévő, ismert művészettel, főként modern és kortárs(i) művészettel foglakozó könyveké. A nyolcvanas évekig komoly, magára valamit adó szerző kerülte a leírásokat, a narratív, párbeszédes elemeket pedig egyáltalán nem is alkalmazott mondván, hogy a fogalmi absztrakcióval megközelítette?) vagy elvonatkoztatott műalkotások szövegként nem bírják el a retorikus fordulatokat, azonban Danto szerint igen. Ezt szolgálja "J" festő többszöri szerepeltetése, a párbeszédek leíráskénti közlése és a bizonyítási eljárások fiktív szituációba helyezése. E módszer további előnye, hogy a problémák ismételt felvetésével oldja a szakzsargon bikkfanyelvét és a vizualitás egyébként is problematikus fogalmi absztrakcióra fordításának szigorú nyelvi logikáját, harmadrészt az így tálalt hét fejezetnyi szöveg önálló művé áll össze, nem függve adott képi anyagtól. Azonban a dolog alábecsülése nélkül jegyezzük meg, hogy Danto nem valami soha nem látott elementáris ötlettel hozakodott elő, mindig is a párbeszéd volt az értekezés, a vita természetes formája, akár létező, akár képzeletbeli alakok dialógusába foglalta egy szerző gondolatait. Az antik görög filozófiától a reneszánsz traktátusokig 4 efféle tanítószándékú párbeszédes formában példálództak meghatározott "koreográfia" szerint a mesterek tanítványaikkal. Danto posztmodern ötlete nem csupán az anyag tálalását szolgáló írói fikció eszköze, hanem kötőeleme is az önálló fejezeteknek. Az ismétlődő gondolatok fejezetről fejezetre visszautalnak az adott probléma korábbi (másszempontú) felvetésére, hogy összekapcsolják a határos, de átfedéssel nem rendelkező rokon diszciplínák tudását is (művészettörténet, esztétika, művészetfilozófia, művészetelmélet, művészethermeneutika, stb.). A feedback nem pusztán pedagógiai célzatú ismétlés. A szerző többszöri következetes visszatéréssel lehetőséget ad magának a modern művészet néhány alapproblémájának más-más oldalú megvilágítására, olvasójának pedig megértésre. Miként "J" festőművész fejezetről fejezetre való "beszéltetése" nemcsak a folyamatosságot és az ellenvéleményt reprezentálja, hanem az így keletkező "gondolat-refrének" a szerző által kívánt konklúzió megerősítését is szolgálja (pl. a reprezentáció problémája, a mű konstituálásának szükségessége, a tudás és a mű tudásának fontossága, stb.). A módszer természetesen nem új, hasonlót Platón és kortársai műveiből már ismerünk. A dialógusokba foglalt ismétlések ott is, itt is az összefüggő, de folyamatos gondolatmenetet szolgálják. Danto művészetfilozófiai probléma- és gondolatszövése reneszánsz mintákat követ. Toposz, eredetiség és identitás Egyébként az ókori és reneszánsz források ismert és népszerű művészeti toposzai, hol explicit, hol implicit módon, de több helyütt felbukkannak a szövegben, sőt egyet maga Danto is népszerűsít. Ennek lényege, hogy készítsünk nyomatot fadúcra cseppentett tusfoltról, majd tegyük mellé a vésetról készültet. ''Melyikben van több szépség, több erő, nagyobb mélység, több nagyság, több mozgás, nagyobb nyugalom? - kérdezi Shiko Munakata a modern japán fametszet nagy mestere, ha a munkám - bármiben is gyengébb a sima dúcnál, akkor nem alkottam meg az én nyomatomat. Alulmaradtam a dúccal szembeni A példázatban nem nehéz felismerni a természettel ve326
