Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia II. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 5., Szentendre, 1999)
Művészettörténet - Bárdosi József: A módszer „színeváltozása”
tekedó művészről szóló anekdotát, aktualizálva pedig a véletlennel, a talált tárggyal, a mechanikusan létrehozott felülettel kell behelyettesíteni a természet fogalmát. A példa részletes tálalása után Danto maga mondja, hogy az üresség művészeti problémáját illetően nincs segítségünkre az eset. Ez talán igaz is, de akkor máshová kellett volna beiktatni a példázatot, mondjuk a műtárgy XX. századi konstituálásával foglalkozó, konzekvensen visszatérő dantói fixa idea mellé. A fentieken túl szintén tipikus posztmodern mentalitásra vall az eredetiséggel szembeni érzéketlenség (pl. Cervantes Don Quijotéja), és vonzódás az utánzat, a másolat, a hamisítvány, a parafrázis, a "reneszánsz", a revival kínálta modoros" szekundér eredetisége" iránt. A jelenség egyértelmű következménye a történeti és a jelen identitásának transzparens egybemosása. A transzparens identitás átvilágíthatóságot, átírhatóságot és újradefiniálhatóságot jelent. Természetesen ez sem danatói találmány, hazai viszonyok között is felbukkant ez a jelenség. Kelemen Károly az ismert radírképein már a 70-es évek végén megvalósította ezt a programot, és folytatja tovább újabb, "Picasso-képeivel" is. Fehér László a hiperrealizmus feladása után szószerint meg is valósította a transzparencia képi és gondolati formáit: a jelenvalóságba tükröztetve mutatja meg történeti valóságot. Fehér László megoldása akkor válik érdekessé, mikor az egyéni sorsokat a történelem általános erőterébe helyezi. A példák tovább szaporíthatok, azonban elégedjünk meg Wöeres Sándor (Nárcisz és Pszyché) vagy a 80-as évek hazai prózairodalmának (Eszterházy Péter, stb.) említésével. Danto egyébként is csak könyve utolsó fejezetében fedi fel a 80-as évek varázsfogalmának, a metaforának tárgyalásakor, a metafora mibenlétének megvilágításakor a transzparens identitást jellegét. Kis "modern"(?) Művészetfilozófia A "Tartalom és okság (43-60. old.) с fejezetben Danto hosszú oldalakat szentel annak bizonyítására, hogy az ontológiai azonosság ellenére a műtárggyal szemben a vele azonos tárgyból hiányoznia kell az előbbit jellemző esztétikai többletnek (52. oldal), ezt a logikai menetet egyébként máshelyen leibnizi okoskodásnak nevezi. Persze ezekután az olvasó joggal vetheti fel a kérdés fonákját: vagyis a perceptuálisan önazonosnak tűnő eredeti (Veermer) és a hamis (Van Meegeren) képek között is kell lenni egy nem feltétlen perceptuális megkülönböztethető tulajdonságnak, következik a leibnizi alapokon nyugvó dantói okoskodásból (53- oldal). Danto az általa sokat idézett Nelson Goodmannel szemben nem pszichofiziológiai, hanem ontológiai problémának tekinti a tárgy és a műtárgy közötti differenciát. (Érdemes ezt megjegyezni, mert a későbbikben "a logikai emeltyű" (124. oldal) lesz a műalkotást és a tárgytól megkülönböztető kritérium.) Ebből következik, hogy a perceptualitás, az esztétikum és a személyes látás minőségei, mint az ízlés csak is másodlagosak lehetnek az ítéletalkotásban. A fejezet további részében Danto - szubjektív példatár segítségével igazolja mondandóját - párhuzamosan boncolgatva az irodalom és a képzőművészet területén híressé vált idézetek, parafrázisok, utánzatok, hamisítványok és feldolgozások problémáit (47. oldal). Kétségtelen, a példatár ügyesen leplezi azt a szerzői szándékot, hogy a későbbiekben Duchamp Piszoárja, Warhol Brillo-dobozai, J. Johns zászlói és céltáblái, stb. stb. lesznek a konklúzió valódi próbakövei, de csak két fejezettel később. Danto újabb szerkesztői leleményét dicséri a késleltetés. A Van Meegerentől Warholig vezető elmélkedések közé - az olvasó további elcsigázására - nem ok nélkül iktatja be Wittgenstein híres "szükségesség és elégségesség" 327
