Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia II. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 5., Szentendre, 1999)

Néprajz - Molnárné Hajdú Margit: Virrasztás, végső búcsúztatás Nagytarcsán

itt hagytál egyedül, hogy neveljem a fiúkat. Mindent az én gyenge vállamra hagytál. Jaj nekem, jaj az árváknak! Nekem a legrosszabb, nélküled kell élnem. Hogyan bírom a terheket? Nincs aki ránk mosolyog! Édes párom! De itt hagytál minket! Hogyan nevelem a fiaidat? Szót fogadnak-e nekem? Nincs apjuk!" Amíg énekelt, a koporsót átölelte. Ahány ülő alkalmatosság volt a házban, mind behordták és a halott körül helyezték el. Ha több látogatóra számítottak, mint amennyi ülőhelyük volt, a szomszédból is hoztak székeket vagy padot. Látogató pedig jött sok. Hívni senkit sem kellett. A közvetlen rokonságból legalább néhányan egész éjjel ott voltak a halott mellett. Akinek jutott ülőhely, az leült, akinek nem, az állva énekelte, imádkozta, amit az előénekesek és imádkozok elkezdtek. Mindig templomi énekeskönyvből válogattak az alkalomhoz illő éneket. Az éneklést vezető bemondta az ének számát, elkezdte és minden versét elénekelték.

10 Az imádkozó felolvasta az imádságot. Szép, szívhez szóló szövegek voltak. A halott lelki üdvéért és az itt maradók vigasztalására szóltak. A legtöbbje figyelmeztette az élőket, hogy amíg élnek, készüljenek a végső órájukra. Imádság alatt a gyászolók csendben figyeltek. Egy-egy ima a halott nevében beszélt az itt maradt családtagokhoz, mintegy búcsúzott. Közben megnézték a halottat is, kicsit sírtak, halkan jajgattak is: "Jaj, jaj, még élhetett volna! Jaj, szegény, de korán elment!" - Majd vigasztalták a hozzátartozókat. Egy - másfél óra elteltével a távolabb lakók hazamentek, a szomszédok esetleg még maradtak. A rokonok egy-két közvetlen családtaggal átmentek a másik szobába, ahol kis ideig elbeszélgettek az elhunyt utolsó óráiról, betegségéről, szenvedéséről, vagy éppen a hirtelen jött haláláról, utolsó mondatairól. Vendéglátás ilyenkor nem volt, legfeljebb kis bort töltöttek a poharakba. Éjfél tájára minden látogató hazament. A 20. század első felében ekkor maradt magára a család a halottjával még reggelig virrasztva. Néhány év múlva ezen a szigorú renden enyhítettek. A korábbi hagyomány keménységére 1958-ban már figyelmeztetni kellett egyik-másik családot. Ekkor egy elhunyt középkorú asszony keresztanyja kérte, ne hagyják, hogy halottjuk a temetésig egyedül maradjon. Az említett család a figyelmeztetés ellenére is enyhített a régi szokásokon és a keresztanya kívánságára sem a megszokott módon őrizte halottját. A család 17 éves lányát az apa a szomszédba küldte aludni. Ő a felnőtt fiával a hátsó szobában feküdt le úgy, hogy a halott felett a villanyt égve hagyta. Az ilyen, - bár csak szórványosan előforduló - a szigorú íratlan törvényeken való enyhítéssel zárult le a vizsgált időszak első fele. A második szakasz akkortájt kezdődött, amikor az új ravatalozó 1969-ben megépült és vele 156