Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia II. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 5., Szentendre, 1999)

Néprajz - Molnárné Hajdú Margit: Virrasztás, végső búcsúztatás Nagytarcsán

tőt, fejkendőt tettek. A lányok haját befonták, szalaggal ékesítették. A férfiakat megborotválták. A fiatal, férjhez menő korban lévő lányra az esküvőre elkészített ruháját adták és koszorút tettek a fejére. A kisgyereknek a keresztanyja vette a ruhát és a fehér szalagokat, amelyek a koporsó fedele alól kicsüngve, a koporsót díszítették. A férfiaknak a mellükre tették a kalapot. Ha lehetett, összekulcsolták a halott kezét, ha nem, keresztbe tették egymáson. Ezután fehér lepedővel letakarták. A lócsös kocsi egyik oldalát megmosták, az első szobában két székre helyezték, erre szalmát és lepedőt tettek, ráfektették az elhunytat. Ezt azért tették, hogy a háta egyenesen merevedjen meg, ne legyen gond vele a koporsóba helyezésnél. Bármilyen napszakban állt be a halál, mindezt azonnal elvégezték vele, mert a megmerevedett testtel nehezen boldogultak volna. Az öltöztető munkájáért nem kért, nem kapott és nem fogadott el pénzt. Időközben megérkeztek a koporsóval, amit az első szobában feketével - a legtöbb esetben téli nagykendővel - letakart székre vagy hokedlira helyeztek, ez volt a ravatal* kfelravatalozáskor ott volt az egész család. A férfiak segítették a koporsóba tevést. A test mellé tették személyes tárgyait: "okulárét", bibliát, énekeskönyvet. Ha gyógyító asszony volt, akkor a gyógyításhoz használt eszközeit, például a gyógyító kövét is. Pénzt is adtak az utolsó útjára, hogy "tudjon átkelni" a másvilágra. Bolti "slinggel", csipkével díszített lepedővel takarták le. Az ágyból, amelyben meghalt, kivették a szalmazsákot, az inget, a lepedőt, mindent, amihez hozzáért a halott és elégették. Ezt teszik még ma is. Azt mondják, amíg ezt el nem végzik, nem tud a lelke megnyugodni. Ezután következik a siratás, ki eltávozott legközelebbi nőrokona a ravatal mellé állt vagy ráborult és fájdalmát, szerette halála miatti veszteségét hangosan, éneklő hangon mondta el. Egy asszony a nővérét így siratta: "Jaj, sestricka moja, dobra sladká, jaj, ci si delako odisla do hloboka. Tarn ta ani vetor neobveje, ani ani dázdik ne ohleje." Magyarul: "Jaj, én édes nővérem, jaj, milyen messze mentél, milyen mélyre mentél! Ott a szél sem ér, és a nap sem melegít, az eső sem ér."9 Egy másik asszony 1958-ban magyarul mondta el a sirató énekét férje ravatala mellett: "Jaj, édes párom, de itt hagytál engem! Nem jössz többé haza. Nem integetsz, ha elmész, 155