Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Néprajzi szekció - Soós Sándor: A ferences rend kialakulásának kezdeti szakasza

telődésen túl a különféle néprétegekkel minél szélesebb és bensőségesebb kapcsolatot tart, s az egyházhoz való hűség és az önként vállalt szegénység példájával mutatja meg a Krisztus-követés helyes útját, ki tudja elégíteni a számban és műveltségben is növekvő városi rétegek vallási igényeit s teológiai képzettségével fel tudja venni az eretnekségekkel szembeni küzdelmet.

28 Ezeknek a célkitűzéseknek a kolduló rendek (ordines mendicantium) - ferencesek, domonkosok, karmeliták, szerviták - minden szempontból meg tudtak felelni. A legrégibb kolduló rendről, a ferencesek vagy Kisebb Testvérek Rendjéről (Ordo Fratrum Minorum) a későbbiekben lesz szó. A Szent Domokos által alapított domonkos rend (Ordo Fratrum Praedicatorum), melynek ágostoni szabályzatát III. Honorius pápa hagyta jóvá 1216-ban, 1220-ban alakult át kolduló renddé, s legfőbb feladatának a prédikálást, az eretnekség prédikációkkal történő legyőzését tekintette - IX. Gergely az inkvizíció vezetését is rájuk bízta

29 -, s feladatuk egyik eszközét az „érintkezés egy csatornájátjelentette az apostoli egyszerűség és szegénység".

30 A karmelita rend (Ordo B.M.V. de Monte Camielo) kolduló renddé alakulását 1245-ben IV. Ince pápa engedélyezte, az ágostonos szabályzatú szervitákat pedig V. Márton sorolta a kolduló rendek közé, 1424-ben.

31 Tehát a kolduló rendek sajátos küldetésükkel a kor igényére válaszoltak, különböző intenzitással és hatókörrel. Közülük is újító és megtisztító erejével, mind a mai napig ható vonzásával a ferences rend emelkedik ki. A fentiekben nagy vonalakban utaltam azokra a történelmi-társadalmi változásokra, melyek a ferencesség hátteréül szolgáltak, hiszen a ferences lelkiség kibontakozását és hallatlan sikerét nem lehet ezektől elválasztani. A legújabb kutatásokkal összhangban úgy is mondhatnánk: a ferences csoda nem más, mint a XIII. század legigazibb, legemberibb vágyainak és az Evangéliumnak a rendkívüli, kivételes találkozása. A rendalapító, Assisi Szent Ferenc karizmatikus egyénisége magában hordja kora forrongásait, személyében kora emberének mélységes vágyai találkoznak Jézus üzenetével. Ez a találkozás, mely Ferenc életében olyan megdöbbentő erejű, nem „racionálisan meggondolt akarat, vagy előre meghatározott terv szüleménye, hanem egy kivételes erkölcsi személyiség tette, aki kora érzékenységével tért vissza az Evangéliumhoz, kiengesztelve az ősi egyházi intézményt a világ fiatalságával."

32 Paul Sabatier megállapítása szerint: „megmagyarázhatatlan titok, de Ferenc százada emberének érezte magát, aki egyesíti magában a népek erőfeszítéseit, óhajait, törekvéseit. Általa, benne az emberiség meg akart újulni, és az Evangélium szavával élve újjászületni. Szent Ferenc érezte ezt a szüntelen átalakulási folyamatot, amely az emberiség lelkében érlelődve az Istentől adott cél felé haladt."

33 Ferenc, Pietro Bernardone gazdag assisi kereskedő fia, akinek álmai, dicsőségre, hírnévre törő vágyai városa polgárainak törekvését tükrözték, lépésről lépésre jutott el a lényeghez. A perugiai fogságból betegen hazatérő Ferenc gyógyulás után még a lovagi eszmében látja élete értelmét. Ezért is indul a pápa zászlaja alatt harcba, de az isteni gondviselés beleszól terveibe: Spoleto városából egy hang visszafordította Assisi felé: 40