Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Néprajzi szekció - Soós Sándor: A ferences rend kialakulásának kezdeti szakasza

Soós Sándor A ferences rend kialakulásának kezdeti szakasza A szerzetesség története egykorú a kereszténység történetével,

1 hiszen már a kezdetektől fogva éltek nagy számban aszkéták, akik először csak a családi élet keretein belül, a III. századtól kezdve pedig a családból s társadalomból kivonulva, a puszták magányába menekülve szentelték életüket Isten közvetlen és sajátos szolgálatára a Krisztus által ajánlott három evangéliumi tanács, a szegénység, tisztaság és engedelmesség (Mt 19, 10-12; 19, 16-30; 25, 1-12; Mk 10, 17-31; Lk 18, 18-30) minél tökéletesebb megtartásával.

2 A világ romlottságától megundorodva százak és ezrek indultak Szíria, Palesztina, Egyiptom pusztáiba, életüket a kemény lemondásnak és önsanyargatásnak áldozva, lelki üdvük elnyerésének reményében.

3 A remeték közül a legnagyobb hatású Remete Szent Antal (251-356) volt, aki egy Nílus menti erőd romjai között húsz évet töltött a legszigorúbb vezeklésben. Példáját százak követték s gyűltek köréje már szervezett közösségben.

4 Az egymástól távol élő remetéket elsőként Szent Pakhómiosz (286-346) gyűjtötte közös fedél alá s ösztönözte szervezettebb életformára. A felső-egyiptomi Tabernészi nevű helység közelében megépítette az első igazi kolostort, s természetesen a közös élet szabályozásáról és azoknak a külső kereteknek a felállításáról is gondoskodott, amelyek ma is szükségszerű velejárói a szerzetesi közösségeknek.

5 Pakhómiosz kezdeményezése sikerrel járt, hiszen alig pár év leforgása alatt a közösségben élő szerzetesek száma meghaladta a kétezret, s „egy évszázad múlva a szerzetesi életforma egész Egyiptomban föléje került a remeteéletnek".

6 Kis- és Elő-Ázsiában Nagy Szent Baszileiosz (|379) szervezte és honosította meg a szerzetességet s két regulája ma is a keleti szerzetesi élet alapja.

7 A remeteségtől örökölt hagyományokból táplálkozva a keleti szerzetesség szemlélődő, kontemplativ életmódjával az egyéni üdvösség és megszentelódés útját járta. Nyugaton a fejlődés egészen más irányt vett. Bár a remeteélet Egyiptomból kapta ösztönző mintáit,

8 de a szerzetesség megszervezésében sokkal inkább az élet kínálta lehetőségekhez igazodtak. A VI. század közepén nursiai Szent Benedek bölcs előrelátással és mértéktartással, az „imádkozzál és dolgozzál" jelmondat programul tűzésével a szemlélődő és cselekvő életet úgy kapcsolta össze, hogy regulájával évszázadokra példát adott a nyugati szerzetességnek. A bencések uralkodó szerepét megtörő X-XI. századi szerzetesrendek (karthausiak, ciszterciták) a bencéseket követve az ún. monasztikus életeszmény megvaló37