Korkes Zsuzsa szerk.: Kutatások Pest megyében. Tudományos konferencia I. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek 4., Szentendre, 1997)

Művészettörténeti szekció - Bárdosi József: Mnémoszüné Warburg olvasása közben

egyesítve tárta fel a jelenséget, amit inkább teátrális (élőképekbe foglalt) performansznak tekinthetünk, mint sem színházi előadásnak, vagy esetleg mindkettő előképének. Annak ellenére, hogy Warburg maga a „színházi ízlés fejlődésében" szerepet játszó ténynek nevezi a jelenséget. Mivel az adott esetben - zenés formában, pazar díszletekkel és kosztümökkel - egyszer bemutatott, allegorikus élőképnek nevezhető eseményről van szó, bátran tekinthetjük azt újkori performansz-kezdeménynek, vagy ahogy Attanasio Felice nevezte „a performansz neoplatonikus prototípusának".

16 Warburg egészen pontosan felfedi az előadás igen bonyolult allegorikus tartalmát kimutatva azt is, hogy a reneszánsz antikképe folyamatos változásban élt. Érdekes lett volna, ha Warburg bevonja elemzésébe a néhány évvel korábban, Leonardo da Vinci által rendezett Paradiso с. szintén neoplatonikus szellemű és tartalmú planétaallegóriát is. A fentiekből következik, ez a Warburg-tanulmány is rendhagyó módon eltávolodott a művészettörténet ortodox tárgycentrikusságától és sikeresen mutatott rá a mitikus gondolkodás általános szerepére, amely az alkalmi műfajokon túl (festészet, költészet és az élőelőadások) átfogta az egész kultúrát. A mítosz, mint struktúra és a hozzá tartozó mitikus gondolkodás Warburg módszerének egyik pólusa a XX. századra -, ahogy Lévi-Strauss mítoszelemzései nyomán Józsa Péter megfogalmazta-jórészt kiszorult a tudományos gondolkodással szemben.

17 A mítikusság szempontjának a művészettörténeti elemzésbe történő beemelésével Warburg nem pusztán korspecifikus analízist kínál, hanem a kultúrtörténeti módszer általa kívánt meghaladásán túl, sikeresen gátatvet a stílustörténet formalizmusának és az esztétika absztrakciójának egyaránt, hogy majd Cassirer hármas rendszerében (mimétikus-analógikus-szimbolikus) a szimbolikus műformának alárendelten jelenjen meg ismét mítikusság.

18 Radnóti Sándor a Pátosz és démon с kitűnő tanulmányában Jung és Warburg összehasonlítására, a Vadbefogadás с írásában pedig Panofsky és Lévi-Strauss összevetésére vállalkozik. Azonban a fenti párosítást szükséges lenne megvizsgálni Warburg és LéviStrauss, valamint Cassirer és Panofsky viszonyában is.

19 Kétségtelen, hogy Panofsky sokat köszönhet a cassireri filozófiának és elemzési módszere (az ikonológia) kidolgozása, valamint annak alkalmazása (például: Perspektíva mint szimbolikus forma, Valóság és szimbólum a korai flamand festészetben, stb.) során is Cassirer szimbólumértelmezésére támaszkodott. Nem utolsó sorban mind a ketten Warburg vonzáskörében dolgoztak. Kétségtelen, hogy az alább következő Cassirer idézetet Panofsky és Lévi-Strauss is magáénak vallotta: „A nyelvre, a művészetre, a mítoszra vonatkozó kutatásainkban a jelentés problémája megelőzi a történelmi fejlődés kérdését." „A kultúra strukturális értelmezésének meg kell előznie a történeti értelmezést. A történelem eltévedne a különböző, összefüggéstelen tények halmazában, ha nem rendelkeznék egy általános strukturális sémával, amelynek segítségével a tények osztályozhatókká, rendezhetőkké és csoportosíthatókká válnak,"

20 és ez következik Warburg szemléletéből is, amikor a mítoszelemzést, a pátoszmintát választja (strukturális) rendezőelvnek. Még akkor is, ha azokat a történetiséggel kombinálva alkalmazza egyedi esetek megoldására. Ezért, ha azt nem is mondhatjuk, hogy Warburg konzekvens rendszert, egyátalán rendszert 192