Klemmné Németh Zsuzsa (szerk.): Triznya Mátyás 1922 - 1991 (Szentendre-Zebegény, 2012)

igazi lényegéhez, a múlandóság és időtlenség paradoxona izgatta. Hogyan lehet Róma egyszerre vanitas jelkép, és a saját romjaiból megújulni képes, diadalmas város, újkori metropolis, ahol élni lehet, sőt jól élni, mert emberi léptékét éppúgy megőrizte az évezredek során, mint Athén. Nyitott könyvként fekszik a szó szoros értelmében az érdeklődő olvasó előtt. Utcáit járva éppúgy érdemes fölfelé tekinteni a nyújtózkodó oszlopok, diadalívek és méltóságteljes kupolák irányába, mint lefelé a mindenhonnan előbukkanó kövekre, melyek, mint élőlények bújnak ki a földből és rejtélyesen szövik tovább a múlt mítoszát. A szövedékek kibogozására kevesen vállalkoznak az utódok közül, de Triznya Mátyás ezt tette, „... az Örök Városban érett olyan művésszé, aki egyedülállóan filozofikus, meditativ műfajjá fejlesztette az akvarellt. ”4 A festés nála az elmélkedés eszköze volt, bár írt történeti tárgyú tanulmányokat is, de akvarelljei talán beszédesebben árulják el vélekedését civilizációnk tündökléséről, pusztulásáról és újjászületéséről.

Triznya Mátyás meglátta és számunkra is nyilvánvalóvá tette, hogy egy hajdani, nagy birodalom máig megmaradt tárgyi emlékei hogyan válnak újra a természettel egylényegűvé, ahogyan az egykori templomok magányos, málladozó oszlopait rokonként fogadják be maguk közé a sudártörzsű ciprusok.

Képeinek főszereplői a veduták és a fák, a romok és kutak, a házfalakon önálló életet élő árnyékok, Róma „kék ege”, mely alatt Szőnyi István eleinte nem tudott festeni és a levegő, mely a színeket hordozza, az átsuhanó felhők és a tárgyakból kisugárzó egyenletes fény, csak éppen embereket nem látni sehol a falak között.

Hiába népesítik be nap, mint nap a Colosseumot, a Piazza Navonát, a Capitóliumot, és Róma összes többi toposszá vált he4 Szörényi László: Előszó, Római Akvarellek Triznya Mátyás (1922-1991),

Kortárs Kiadó Bp. 2002. 5. o.

9