Kopin Katalin (szerk.): Jel - Tranzit. Bartl József kiállítása. Művészetmalom, Szentendre. 2012. november 23 - 2013. január 27. (Szentendre, 2012)
KOPIN KATALIN JEL-TRANZIT BARTL JÓZSEF MŰVÉSZETE „Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat" Kondor Béla 1 A „második nyilvánosság" fogalmát Forgács Éva vezeti be a művészettörténeti diskurzusba, a politikai szándékok mentén létrejövő hivatalos művészet ellenpólusának meghatározásaként. A kifejezés egy köteteimet is jelöl, mely a 20. századi magyar művészet történetét dolgozza fel és foglalja össze 11 tanulmány által. Lásd: A második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002. 2 E két évtized művészeti jelenségeinek kutatása viszonylag hamar megkezdődött, már az 1980-as évek elején megszülettek az első feldolgozó, értékelő tárlatok és kötetek a korszakról. Ide sorolhatjuk Az ötvenes évek című kiállítást, melyet a 20. század magyar művészetét áttekintő sorozat részeként rendeztek meg 1981-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban. A kiállítás anyagát Keserű Katalin, Kovács Péter, Kovalovszky Márta ésTökeiné Egri Margit állította össze, a tárlathoz katalógus is készült, mely bőséges adattárat tartalmaz a korszakról. A Huszadik Század Magyar Művészete. „Az Ötvenes Évek". István Király Múzeum Közleményei. D. sor. 145. sz., Székesfehérvár, 1981. -»■ Bartl József művészete a magyar művészettörténet egyik legtöbbet vitatott, többszólamú, polemikus időszakában, az 1950-es és az 1960-as években bontakozott ki. Első tájékozódó lépéseire, igazodási pontjainak keresésére, értékelveinek meghatározására a politikai ideológiával átitatott, önkényes, diktatórikus kultúrpolitikát folytató pártállami rendszerben került sor. Valóság és látszat között talán ebben az időszakban volt legnagyobb a szakadék, a hivatalos művészet és a „második nyilvánosság" élesen elkülönült egymástól.1 Indíttatása, választott mesterei és szellemi mentorai (Bálint Endre, Korniss Dezső), igazodási pontjai és alkotó közege (Európai Iskola, Szentendrei Régi Művésztelep), baráti kapcsolatai (Major János, Kovásznai György), sőt néhány, a Zuglói körrel (Út 1966) és a neoavantgárd képviselőivel (Stúdió '66) közös kiállítás a kor progresszív művészeihez, a hatvanas években jelentkező újító nemzedékhez kapcsolja. Mégsem találjuk őt az Iparterv-generáció tagjai vagy a neoavantgárd önszerveződő csoportosulásai között. Nem érintették meg a korszakban jelentkező progresszív irányzatok. A gesztusfestészet, az absztrakt expresszionizmus, az op art, a szürnaturalizmus, a pop art, a hiperrealizmus, az informel hatásai nem mutathatók ki művészetében. Hangnemét, festői stílusát tekintve soha nem helyezkedett szembe nyíltan a hivatalos kánonnal, távol állt tőle a harcos attitűd, a radikalizmus. Inkább az egyéni utakat csendesen, a magánszférába viszszavonultan kereső alkotóként jellemezhető, aki kitartó következetességgel építette szentendrei konstruktív, geometrikus hagyományokra alapozott, egyéni hangú életművét. Művészete az 1960-as évek közepétől fordul a Korniss Dezső és Bálint Endre neve által fémjelzett „emblematikus" képépítő módszer felé. Az 1960-as évek elején festett, Soroksárhoz kötődő, a posztimpresszionizmus örökségét magán viselő lírai táj- és városképeit az évtized végére geometrikus kompozíciók váltják fel, melyeken jel-szimbólum formájában tűnnek fel a valóságos elemeket stilizáló népi motívumok. Bartl stílusváltása nem egyik pillanatról a másikra zajlott le, bár döntő hatást gyakorolt rá a Szentendrei Régi Művésztelepre való beválasztása 1972-ben. A változás hosszas érlelődés eredménye, a látványtól való elszakadása apránként történt, és már korai munkáiban is kimutatható számos előjele. Hosszú távon járhatónak bizonyult az út, amelyre rátalált, és bár életművében léteznek jól elkülöníthető korszakok, az egyéni hang megtalálását követően valamennyi alkotását egységesnek és azonos szellemi tartományba tartozónak tekinthetjük. A világosan körvonalazható esztétikai és művészetfilozófiai paraméterek szerint létrehozott művek sora, a népművészetből merített, szinte védjegyének számító jeleknek-szimbólumoknak a geometrikus struktúrákkal való ötvözése könnyen integrálhatóvá tette művészetét a szentendrei konstruktív geometrizáló képi gondolkodás fogalmi körébe. Miközben tehát megújítója lett a szentendrei hagyományoknak, egyben koherens kontinuitást is biztosított továbbélésükhöz. Ez a festői látásmód akkoriban már nem kínált támadási felületet, noha a művész nem elégedett meg a kötelezően diktált és elvárt rövidlátó alkotói magatartással, a kiürült posztimpreszszionista klisékkel és a szocialista realizmus stiláris és tematikai elvárásaival. Egészen mást testesített meg, sugallt és fejezett ki, mint a „hivatalos korszellem", mégis bekerülhetett a hivatalos kiállítótermekbe (Műcsarnok, 1980), és az állami vásárlások alkalmával sem mellőzték. A kilencvenes évektől újjáéledő műkereskedelem és a magángyűjtői kör is felfedezte magának az életművet. így mára elmondható, hogy a magyarországi közgyűjtemények mellett (Ferenczy Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Szolnoki Damjanich Múzeum, Debreceni Déri Múzeum, Egri Dobó István Vármúzeum, stb.) BEVEZETŐ 6
