Török Katalin (szerk.): Local colour. Szentendrei kortárs festészeti tárlat, 2012. június 9 - 2012. szeptember 2. (Szentendre, 2012)

az új művészeti ágazatok (szobrászat, iparművészet) képviselőinek megjelenésével és létszámuk gyarapodásával. Ettől kezdve megoszlanak a vélemények arról, hogy ki a szentendrei festő, s van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a kifejezésnek. Akár van, akár nincs, jobb híján mégis használjuk, leginkább azzal a tartalommal, hogy szentendrei festőnek azt nevezzük, aki Szentendrén lakik és alkot.

Manapság egy csoportos festészeti kiállítás megrendezésénél nemcsak az képezheti a mérlegelés tárgyát, hogy ki szentendrei festő és ki nem, hanem az is, hogy meddig terjesszük, terjeszthetjük ki a meghívottak körét. Ki a jó festő és ki nem az? Ki méltó a szakma és a gyűjtők által elismert, favorizált művészekkel közös kiállításon megjelenni, és ki nem? Minek alapján és ki dönt efelől? Mondhatnánk rögtön, hogy a kiállítást rendező kurátor. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Egy olyan kisvárosban, ahol a lakosság számához arányítva kimagaslóan nagy számú és sokféle műfajban, sokféle felfogásban dolgozó, ugyanakkor több generációt átölelő, csendes visszahúzódottságban dolgozó, vagy a művészeti közéletben aktívan tevékenykedő, országos és nemzetközi ismertséggel rendelkező vagy helyben is alig ismert alkotó (szándékosan ezt a kifejezést használom és nem a művészt!) él, akik ebbéli minőségük mellett számos más és fontos szálon kapcsolódnak a helyi művészeti közéletbe, a város vérkeringésébe, a közösséget össze- és fenntartó identitás ott, abban a kisvárosban a tiszta, vitathatatlan identitás formákba, esztétikai és művészeti értékek első helyen tartása mellett vállalni kell és lehet - időnként - a megszokottnál nagyobb nyitottságot, rugalmasságot.

Szentendrén, az ország legnagyobb múltú és legtöbb Munkácsy-díjassal rendelkező autodidakta képzőművész közösségének, a Vajda Lajos Stúdiónak negyven éve meglévő bázishelyén fokozott körültekintést és érzékenységet igényel a „ki a művész és ki nem az" megítélése. A felsőfokú művészeti tanulmányok és végzettség birtoklása vagy hiánya Szentendrén nem lehet a válogatás kizárólagos szempontja.

A rendszerváltás után a korábban akadályt jelentő korlátok ledőlése, a jogszabályi változások és a világ kitágulása eredményeként újabb és újabb, szabad és önkéntes szerveződésű csoportok léphettek a helyi művészeti közélet színpadára. A 2012-es tárlatra a VLS és a Régi Művésztelep mellett az 1990-es évek közepétől ismert OMKAMRA, a Forgács Társaság (2005) és az IKON Csoport (2004) tagjai is meghívást kaptak. Az „omkamrások" és a „forgácsosok" már több ízben vettek részt közösen különböző művészeti eseményeken, kiállításokon, nem egyszer a „vajdásokkal” együtt. A három dinamikus és a kor kihívásaira, megszólításaira legélénkebben reagáló alkotóközösség - külön-külön is, de együtt különösen - megkerülhetetlen tényezői a huszonegyedik század eleji szentendrei művészeti közéletnek.

A jelenleg tizennégy tagú, önmeghatározása szerint „vizuális műfajú, szentendrei alkotócsoport", az IKON mind a tizenkét festő tagja részt vesz a tárlaton. Többségük most mutatkozik be először a MűvészetMalomban. A csoportban a felsőfokú végzettségű és fő hivatású festőművész, az autodidakta és a szorgalmas „vasárnapi festő" - mint műtárgyat létrehozó alkotó típusok - mára jól összeforrott közösséggé váltak, maguk mögött tudva számos közös és egyéni kiállítást, valamint egy közös és több egyéni katalógus kiadását. Közös katalógusukat Deim Pál festőművész és Hann Ferenc művészettörténész írásai ajánlják az olvasó figyelmébe.

Ide kívánkozik még egy gondolat. Időszerű és szükséges-e még napjainkban is a régi mintájára szentendrei tárlatokat szervezni? A kérdés annál is inkább jogos, mert a művészeti ágazatok hagyományos műfaji korlátainak elmozdulása ill. megszűnése miatt a közöttük való átjárásnak eddig soha nem tapasztalt mértékű és gazdagságú folyamatát hozta létre, nem is beszélve a virtuális világ nyújtotta és korlátlannak tűnő mindenirányú kiterjesztések lehetőségéről. Egyre több olyan, és nemcsak a fiatalabb korosztályhoz tartozó alkotó tevékenykedik, akik egyszerre több művészeti ág kelléktárát, lehetőségeit használják, értékelik át, konvertálják egymással. A helyes válasz megtalálása érdekében érdemes egy bő évtizednyit visszalépni az időben.

A vajdások demonstratív kivonulásáról elhíresült 1987-es Szentendrei Tárlatot tizenkét év elteltével, 1999-ben követte csak az újabb, de már másik helyszínen, az abban az évben átadott MűvészetMalomban. A „kétfordulós" tárlat (júniusban a festők és a szobrászok, júliusban a grafikusok és az iparművészek állítottak ki) a művészek kezdeményezésére jött létre, kifejezésre juttatva a tényt, hogy nemcsak a szakma és a műpártoló nagyközönség veszi szívesen a nagyobb áttekintésre és összehasonlításra alkalmas, lokális alapon szervezett kiállításokat, hanem maguk a művészek is. Az új művészeti centrum és kiállítóhely megvalósulása feletti öröm, a vágyakkal teli jövőkép, a bő évtizednyi tárlat-hiány - alkotói és befogadói oldalról egyaránt - hozzájárult az érdeklődés felfokozásához. A hiány szülte „éhséget" jól érzékelteti az a tény, hogy az 1999 nyarán megrendezett kettős tárlat után ősszel ugyancsak a MűvészetMalomban egy tematikus csoportos kiállításon vehettek részt a helyi művészek. Az „Attűnések" cimű, a képzőművészet, a zene, a tánc és a film közötti kapcsolatra, kölcsönhatásra fókuszáló kiállítás a Ferenczy Múzeum művészettörténésze, Bodonyi Emőke rendezésében és egy katalógussal kísérve nyílt meg.

A most megrendezett Szentendrei Kortárs Festészeti Tárlat létrejöttének előzményei több ponton is hasonlítanak fent idézett elődjéhez. Ugyan nem a művészek kezdeményezték, de az a lelkes és közreműködő fogadtatás, amit mindenki részéről megtapasztalhattam, számomra egyértelművé tette a fentiekben feltett kérdésre a választ: igen, szükség van és ér-8