Török Katalin (szerk.): Local colour. Szentendrei kortárs festészeti tárlat, 2012. június 9 - 2012. szeptember 2. (Szentendre, 2012)
■ A Szentendrén élő, illetve a hozzá kötődő művészek - kezdetben csak a festők, később a szobrászok és iparművészek - kétévente ismétlődő közös kiállítása ötvenéves múltra tekint vissza. A Szentendrei Tárlat név alatt intézményesült művészeti esemény „virágkorában”, az 1970/1980-as években - váltakozva a Pest Megyei Tárlatokkal - a kétéves ritmust követte. A meghívók a Ferenczy Múzeumba, majd 1979-től új kiállító helyre, a főtéri kereskedőház egykori üzleteiből kialakított Szentendrei Képtárba invitálták az érdeklődőket. „A hetvenes években a Szentendrei Tárlatok eseményszámba mentek. Voltaképpen eszenciáját adták a teljes magyar kortárs művészetnek. Ismeretes, hogy Szentendre (a kezdeti periódust leszámítva) soha nem jelentett egységes stílust, soha nem jelentett iskolát, viszont a lassan száz esztendő alatt szinte valamennyi stílusmozzanatra születtek kitűnő példák. A nyolcvanas években még ott függtek a Szentendrei Képtár falain Barcsay Jenő, Pirk János, Korniss Dezső vagy Vaszkó Erzsébet festményei, s minden megnyitón megjelent elegánsan, élesre vasalt nadrágban Bánovszky Miklós, a Szentendrei Festők Társaságának (1928) alapító tagja. Hangulata, aurája volt ezeknek a kiállításoknak. 1987-ben azonban a hatalom erőszakos beavatkozása ellen tiltakozva a Vajda Lajos Stúdió (VLS) művészei kivonultak a Képtárból, s ellenkiállítást rendeztek a VLS pinceműhelyében. Ez az esemény a Szentendrei Tárlatok végét jelentette. A politikai rendszer megváltozásával elveszítette koordináló, összetartó szerepét a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége (s annak Pest Megyei Területi Szervezete), megszűnt, illetve átalakult a Művészeti Alap. A művészek rövidebb-hosszabb életű, kisebb csoportokat alakítottak - sokan magányosan építették pályájukat." A rendszerváltás előtti tárlatokat érzékletesen felidéző sorokat Hann Ferenc, a Ferenczy Múzeum néhai művészettörténésze, a Szentendrei Tárlatok java részének rendezője és legavatottabb ismerője 2001-ben írta, abban az évben, amelyhez két fontos helyi vonatkozású képzőművészeti esemény kapcsolódik: a rendszerváltás utáni utolsó Szentendrei Tárlat megrendezése (szintén a MűvészetMalomban) és az „Artendre" elnevezésű Virtuális Szentendrei Tárlat bemutatása. Ez utóbbi több mint száz művésztől hozzávetőleg kétezer műtárgyat tart a világhálón, minden idők legnagyobb tételszámú és legszélesebb körű nyilvánosságot biztosítva a szentendrei képző- és iparművészeknek. Azt pedig, hogy a hagyományos tárlatok szünetelését egy újabb évtizedre, egészen 2012-ig tudatos szándék eredményezte avagy a „véletlen" hozta így, nem lehet tudni. Az elmúlt hónapokban, amikor már biztos volt, hogy a közel kétéves építkezési szünet után rövidesen ismét megnyit a MűvészetMalom, ráadásul öt éven keresztül a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága (PMMI) működtetésében, csapatmunka indult a Ferenczy Múzeumban a közeli és távolabbi kiállítási programok összeállítására. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy kezdeni, nyitni a Szentendrét a festők városává nemesítő elődökkel és a most itt élő, itt dolgozó művészekkel kell. Felmerülhet rögtön a kérdés, hogy a korábbi vegyes tárlatokat miért váltotta fel ezúttal a csak festészetre szorítkozó válogatás? A válasz egyszerű. Az iparművészek 2011-ben a Szentendrei Képtárban kaptak lehetőséget egy már nagyon is időszerű közös kiállításra. A szobrászok pedig idén nyáron, a festészeti tárlattal párhuzamosan és ugyancsak a MűvészetMalomban a Szobrászati Biennálé országos mezőnyében léphetnek új munkáikkal a nyilvánosság elé. Aki rendezett már Szentendrén nagyobb kortárs festészeti kiállítást, megtapasztalhatta, hogy a legnehezebb feladok egyike már a kezdet kezdetén jelentkezik a következő kérdés formájában: kit és milyen ismérvek alapján tekintsünk, tekinthetünk szentendreinek? - Azt aki itt lakik? - Aki annak vallja magát? - Aki nem lakik itt, de tagja valamelyik szentendrei művészcsoportnak, stb. stb.? A húszas évektől a hatvanas évekig, persze más és más intenzitással és felfogásban, de a város látványa és atmoszférája volt a szentendrei festészet fő tárgya és inspirálója. Ez volt az az időszak, amikor szentendrei festőnek az számított, akinél a festői program kialakításában és a festészeti téma visszatérő megválasztásában Szentendre, a város - Deim Pál találó kifejezésével, mint „Múzsa” - központi helyet foglalt el. Az itt lakás vagy a szezonális kint tartózkodás ténye csak aláhúzta mindazt, amiről a keletkező műtárgyak egyértelműen szóltak. Az 1960/1970-es évek fordulójával kezdődően viszont rohamos tempóban strukturálódott át mindaz, ami addig felépült és nagyjából egylényegűnek volt mondható. Anélkül, hogy a „nagy korszakváltás" összetevőire és okaira részleteiben kitérnék, azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a hetvenes évek elejétől a szentendrei művészeti életben egyszerre, egymással párhuzamosan zajlott le egy demográfiai áttörés (miközben a régi festők túlnyomó többsége a hetvenes évek végére meghalt, nagyszámú fiatal művész érkezett a városba az ország minden részéről, közöttük a későbbi vajdások és az ú. n. új múvésztelepiek a Kálvária útra), ami nagy mértékben hozzájárult egy radikális stílus- és témaváltáshoz a festészetben (előtérbe kerültek az új és többségében nonfiguratív stílusirányzatok, melyekhez Szentendre már nem szolgált témául). Mindezek mellett harmadik meghatározó tényezőként kell megemlíteni a festészet egyeduralmának megszűnését 7
